Vannak olyan nők, akiknek soha semmi baja nem volt sem alakjukkal, sem az önbizalmukkal. Ez felettébb örvendetes (én az ufó kategóriába sorolom őket), de már most jelzem, ez a cikk most nem hozzájuk szól. Én az elégedetlenkedők táborát gyarapítom, már lánykoromban is többször okoztak lelki problémát a hasam környékén gyűrődő párnácskák. Takargattam, próbáltam sporttal formálni, alakítani, de valahogy sohasem lett olyan, mint amilyennek én egy “ideális hasat” képzeltem. Persze a többi barátnőmnek ugyanígy nem volt ideális combja, feneke, vagy felkarja, de az évek múltával többé-kevésbé hozzászoktunk a tökéletlenségünkhöz, és elfogadunk magunkat.
Aztán jött a terhesség
Bennem természetesen élt egy ideális kismamakép, amihez hasonlítani szerettem volna. Az X generáció tagjaként, rendszeres médiafogyasztóként természetesen konkrét eszményképem volt a várandósságról is. Az általam elképzelt ideális kismama állapotossága alatt csupán 8-10 kilót hízik, munka mellett rendszeresen sportol, jógára jár, no és persze továbbra is szupertrendin öltözködik. Ezt az eszményt a terhességem elején próbáltam követni. Odafigyeltem arra, mi kerül a tányéromra, úszni jártam, és igyekeztem divatos kismamaruhákat beszerezni. De hiába, hamar beismertem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Az úszás és a rendszeres, egészséges étkezések ellenére már az első hat hónapban 8 kilót híztam, a meló utáni jógához semmi kedvem nem volt, és a kifejezetten várandós nőknek készült cuccokban pedig mamutnak éreztem magam. Az önbizalmam a nulla felé közelített, sem igazi nőnek, sem igazi kismamának nem éreztem magam. Férjem kedves és bátorító szavai ellenére búskomor önsajnálatba merültem. Magam körül persze csupa formás kismamát láttam, akik a legújabb divat szerinti tunikájukban épp a jógaszőnyegüket csavarták trendi sporttáskájukba, majd elindultak rukkolasalátát enni a közeli fitnesz bárba.
Te vagy az ideális kismama!
Be kellett látnom, sosem leszek olyan, mint a fejemben élő ideális kismama.
Bár ez nem egy tudatos elhatározás volt, mégis azt hiszem ez volt az a pont, amitől kezdve sokkal könnyebb volt elfogadnom a terhességemmel járó testi változást. Már nem akartam hasonlítani senkihez, hanem saját magamra formáltam a korábbi mintaképet. Nem álltam naponta a mérlegre, nem aggódtam a súlygyarapodásomon, akkor mentem úszni és kismamatornára, amikor tényleg vágytam a mozgásra, és nem költöttem ezreket egy szezonra készült, méregdrága kismamaruhákra, hanem körülnéztem a barátnők és a turkálók polcain. És lássanak csodát, egyre jobban éreztem magam a bőrömben! Ahogy nőtt az önbizalmam, úgy jött egyre több pozitív visszajelzés a környezetemtől.
Tudjátok, a nagy átváltoztató műsorokban mindig a külső változás a leglátványosabb.
Az új smink, haj és ruha egy teljesen új nőt varázsol a műsor főszereplőjéből. Azt azonban mi, tévénézők már nem láthatjuk, hogy mennyire tartós ez az átalakulás. Én biztos vagyok benne, hogy ha a showban szereplő fejében nem történt változás, akkor hiába az új külcsín, hiábavalóak az új ruhák, nem lesz tőlük boldogabb. Tapasztalatból tudom, a nagy átváltozás, a bennünk élő eszménykép feladása, és az igazi én elfogadása nem könnyű feladat. Akkor sem, ha kisbabát várunk, akkor sem, ha még nincs családunk. Ahhoz, hogy ideális kismamák, feleségek, élettársak, és nők legyünk nem kell mást tennünk, csak figyelnünk a belső hangra, és azt tenni, ami jól esik nekünk. Ki kell nyitni a szemünket, hogy lássuk, hogy a bennünk fejlődő kisbabának mi vagyunk az ideális anyukája, a férjünknek az ideális felesége, magunknak pedig az ideális nő. Hiszen az ideális én tényleg bennünk lakik, csak rá kell találnunk.
Kapcsolódó cikkek
