A hír olvasása közben reflexszerűen tettem félre a reggeli kávé mellé éppen fogyasztott croissant-omat. Igazából már azt is megbántam, hogy valaha beleharaptam a vaj alapú, zsíros leveles tésztából készült péksüteménybe… Lelki szemeimmel már láttam magam előtt a végtelenül hosszú, és valószínűtlenül vékony combok nem létező mozgását a kifutón. Utána pedig azt a felháborodást is éreztem, amit a képzeletemben már megtörtént rendezvényt követő szalagcímek váltanak ki belőlem. Az egyiket valahogy így képzeltem: Az inkluzivitás jegyében a márka a divatvilágban ritka módon vonultatott fel a kifutón olyan átlagos külsejű édesanyákat, mint Ashley Graham vagy Adriana Lima, akik a káprázatos fehérneműkben éppen úgy tündököltek, mint azelőtt.
Este fél tíz van. Ilyenkorra már az esetek döntő többségében az összes gyereket, (és velük együtt magamat is) sikerül elaltatni. Másnap reggel (és úgy általában tíz esetből kilencszer) egy mindennél kényelmetlenebb pózba görnyedve – egyik kezemmel a legkisebb karját simogatva, a másikkal egy mesekönyvet szorongatva – szoktam ébredni jókora kicsordult nyálfolttal a párnámon.
De ma estére más terveim vannak! Valami egészen különlegessel készültem.
Még egy fél évvel ezelőtt rendeltem a Victoria’s Secret honlapjáról egy szexi fehérneműszettet azzal a szándékkal, hogy az első bevetése előtt olyanra fogyasztom magam, mint a honlapon szereplő test. Először erre egy hónapot tűztem ki magamnak célul. Aztán kettőt. Végül úgy döntöttem, hogy maga a fehérnemű viszi majd el a show-t, helyettem is. Legalábbis kénytelen lesz, mert ugyan pontosan ugyanaz a szett van rajtam is, ami a képen szereplő modellen, de itt a kettőnk közötti hasonlóságok listája véget is ért. Hiszen az ő derékig érő dús haja úgy csillog, mint az augusztusi égen a csillagok, a mindenféle vonalat, szeplőt, vagy anyajegyet mellőző arca ragyog, mint a nap, a teste pedig két égimeszelő comb, amely egy karcsú torzót tart játszi könnyedséggel. Erre a torzóra pedig valaki nagy műgonddal ráragasztott két közepes méretű, sárgadinnye formájú és keménységű mellet, amelyről még a statikus kép alapján is megállapítható, hogy olyan feszes a kötőszövete, hogy viselője akár fejjel lefelé is állhatna a képen, a mellek akkor is mozdulatlanok maradnának.
A szerző: Spira Eszter Mirjam – Fotó: magánarchívum
Ezzel szemben én itt állok a tükör előtt, X gyerek kihordása, szülése és szoptatása után az Y ezer elköltött forintba kerülő, limitált kiadású extra push up melltartó-tanga kombómban, és a következőt látom az előttem álló tükörben a szomorú félhomályban: a terhességek után csomókban hulló hajam kezd végre magához térni, ezért végtelen mennyiségű babahaj díszíti a fejemet. Ez leginkább olyan hatást kelt, mint egy vedlés utáni birka szánalmas látványa. Az arcom fáradt, a szemem alatt két fekete táska pöffeszkedik. Ez az arc valaha ragyogott (vagy nem), de jelenleg biztos kevésbé lenne hamuszürkés, ha kicsivel több folyadékot, és kevesebbet kávét fogyasztanék. A melleim olyanok, mint egy ezer éves épület falai; ha beszélni tudnának, sok mindent mesélnének, és ez pontosan meg is látszik rajtuk. A hasamon a bőr olyan, mint ha a sok térfogatnövekedés hatására megunta volna, hogy egy életen át ott kell tartózkodnia a helyén, ezért előszeretettel mozog fel-le, jobbra-balra. A striákról ne is beszéljünk! Kár lenne a gyerekeket hibáztatni érte. Hiszen már kamaszkorom óta úgy ütik fel a fejüket a legváratlanabb helyeken, mint a középkori pestisjárvány okozta megbetegedések a világ különböző pontjain. A combjaim pedig olyanok, mintha kétoldalt – csípő alatt – egy narancsbőr elleni krém reklámjából, pontosabban az ‚‘előtte‘ képről lopta volna őket valaki. Viszont cserébe egyáltalán nem hosszúak. A strasszkövekkel kirakott tanga kétoldalt persze bevág, hiszen ott lakik a kapaszkodóháj, akit semmilyen birtokvédelmi eljárással nem lehet evakuálni. Soha többé. A melltartó pedig eláll, mert ez a történelmi események tanújaként korábban említett páros szerv – leánykori nevén mell – a szoptatás befejezését követően kisebbre ment össze, mint amekkora a serdülést megelőzően volt.
Az összkép hatására elborzadok. – Minek is vettem meg ezt a szexi fehérneműt, amikor már előre tudtam, hogy a végén úgyis vaksötétet csinálok a hálószobában, és még a takarót is magamra húzom, csak hogy soha többé senki ne láthasson így?
De mégis hogy? – kérdezi egy másik, bennem élő, az előzőnél sokkal, de sokkal szelídebb hang.
Hiszen ez a test kihordott, megszült és táplált X számú gyereket. Ez a test szolgál engem nap mint nap, és cipeli a lelkemet a mindeféle adott és általam ráaggatott terhekkel együtt.
Vajon az a kép, amit a tükörben látok, az a valóság, vagy a valóság egy, a külvilágból érkező káros befolyás hatására manipulált verziója?
Nézem ezeket a modelleket, és fizikailag fáj, hogy úgy szeretnék kinézni, ahogyan ők. Annyira szeretném ezt, hogy képes vagyok megvenni szinte bármit, amit reklámoznak. Pusztán annak a reményében, hogy az adott termék megvásárlásától akárcsak egy másodperc erejéig olyannak lássam magam, mint amilyenek ők; tökéletesnek.
Az Instán kizárólag kétféle embertípust követek: az egyik csoportba tartozó bármelyik alany még azokról a képeiről is bármikor jelentkezhetne Viktóriáékhoz angyalnak, amikor épp csak leszaladt a sarki boltba egy liter tejért és két darab vizes zsemléért. Mert ő így, ahogy van már pattanhat is fel a kifutóra. Pedig hármasikreket szült. De az előtte-utána képeiből egyszerűen képtelenség megállapítani, hogy melyik az előtte, és melyik az utána. Hiszen ő tökéletes.
A másik típusra pont az ellenkezője igaz; minden egyes kontentjében felhívja a figyelmet a teste tökéletlenségeire. Például megmutatja tigriscsíkokat megszégyenítő striákkal borított hasát, amin a bőr annyira megnyúlt, hogy az ember kedvére hajtogathatja, mintha csak a tökéletesre vasalt kedvenc pólóját készülne betenni a kézipoggyászába. Ő is hármasikreket szült, de konkrétan az előtte-utána képein annyira nem hasonlít önmagára, hogy hozzá képest máris tökéletesnek látom saját magamat.
A saját típusomat még véletlenül sem követem. Ugyanis én teljesen átlagos vagyok. Soha nem voltam tökéletes, de nem is ment át a testem a fentiekhez hasonló radikális változásokon. Ugyan nem hármas, de ikreket szültem. Ám mivel nem vagyok szupermodell alkat, viszont negyven kilóval sem nyomok többet, mint a terhességem előtt, valahogy nem illek egyik kategóriába sem. Így az Insta algoritmusa és a világ számára is túlságosan unalmas vagyok.
És én – a lány a szomszédból – szolgálom ki azt a rendszert, aminek a megoldóképlete az, hogy nők millióit taszítja a végső elkeseredésbe. És ez az a mechanizmus, amire az egész reklámipar épül; vágyat kelteni az átlagos emberekben, hogy ki akarjanak törni az átlagosak táborából.
Most következhetne az a rész, hogy a Victoria’s Secret, és úgy az egész szépségipar az Instagrammal és TikTokkal megspékelve gyakorlatilag a Sátán földi helytartója, mi pedig az ő szerencsétlen, nyomorult áldozataik vagyunk. Mert ez tagadhatatlanul így is van. Ráadásul szépség- és/vagy különlegességfüggésben is szenvedünk. Nem is akármennyire!
Csakhogy önmagában ezzel a megállapítással csupán még egy lépést teszünk a marcangoló önsajnálat felé ahelyett, hogy inkább az önbecsülés irányába indulnánk el. Abba az irányba, ahol az átlagos külsejű nők többé nem láthatatlanok. De hogyan lesznek láthatóak, amikor manapság még mindig azt a divatbemutatót nevezzük inkluzívnak, ahol Ashley Graham az egyik modell? Az az Ashley Graham, akinek olyan káprázatosan szép arca van, mintha minimum Michelangelo faragta volna ki minden egyes vonását. De mégis őt szánják arra a szerepre, hogy hozza el a világbékét a szépségiparba, hiszen legalább a mérete nem XXS.
Még több igaz/vicces/megható anyai történetet találsz a szerző első könyvében.
Mikor jön el az a pillanat, amikor a kifutóra te és én kézen fogva felkapaszkodunk, majd végigdöcögünk a magunk átlagos magasságával és súlyával, a se nem szép, se nem csúnya arcunkkal, mindenféle olimpiai aranyérem, vagy béke Nobel-díj megszerzése nélkül csupán azért, hogy mások megcsodálhassanak bennünket? Mikor leszünk végre láthatóak?
Pontosan akkor, amikor fogod magad, beállsz a tükör elé, és nem háborút indítasz magad ellen, hanem fegyverszünetet hirdetsz. A békéig hosszú út vezet, a barátságig pedig még hosszabb. De az biztos, hogy az út megleléséhez szükséges térképet nem a Victoria’s Secret Show-n és a social media világában találod meg. Hanem valahol ott, ahol a frissen sült croissant első falatjának mennyei landolásakor az ízlelőbimbóid életre kelnek. Valahol a hálószobában bátran és büszkén állva a strasszköves bugyidban, ami ha bevág, azonnal vedd le, küldd vissza, és rendelj helyette egy mérettel nagyobbat, vagy egy másik fazont. Ugyanis a bugyi van érted, nem pedig te a bugyiért. Még akkor se, ha Viktória küldte. Neki ugyanis nincsenek többé titkai előtted.
Kapcsolódó cikkek
