Anett – Anglia
2014 nyarán tíz perces fájásokkal érkeztem meg London egyik aprócska kórházába, az első gyermekemet vártam, és rettenetesen féltem. Az ügyeletes nővérke kicsit furcsán nézett ránk, elmagyarázta, hogy jobb lenne, ha hazamennénk, mert túl korán érkeztünk. Akkoriban a külvárosban éltünk, egy toronymagas ház 18. emeleti lakásában, ami körülbelül két órányira volt a kórháztól, és ahol a lift időnként bemondta az unalmast. Ráadásul szombat este lévén, a taxitársaságoknál óriási volt a forgalom, újabb hosszadalmas várakozás, és ki tudja mennyi kocsikázás várt volna ránk. Nem akartam kockáztatni, azért sem, mert képtelen voltam felmérni a helyzetet, a tíz perces fájások nekem úgy tűntek, mintha egy-két óra múlva megszületne a kicsi. Szerencsére a nővérke végül megsajnált, és megengedte, hogy maradjunk.
A kórház családias hangulata már első látásra magával ragadott, amikor kiválasztottuk az volt a fő szempont, hogy úgy érezzük magunkat, mintha otthon lennénk. Elképzeltem, ahogy befekszem a kényelmes medencébe, kapok egy kis bódító gázt, és egy szemhunyásnyival később már kezemben lesz a baba. Szép álom. Aki szült már annak nem kell bemutatnom, hogy ritkán (vagy talán soha) nem megy ennyire könnyedén.
Reggel 6-kor feküdtem be a kádba, de utólag nagyon megbántam, hogy ezt a módszert választottam. Óriási fájdalmaim voltak, és fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene csinálnom. Minden kérdésemre azt a választ kaptam, hogy ez természetes szülés és bízzak az ösztöneimben. Francokat, ettől a mondattól a falra másztam. Ha már a második szülésem lett volna, akkor lehet, hogy el tudtam volna magamat engedni, de így csak egyre jobban kétségbeestem, nem értettem, miért fáj ennyire, és szinte könyörögtem azért, hogy valaki mondja már meg, hogy hogyan kell ezt csinálni, nehogy kárt tegyek a kisbabámban. Bepánikoltam. Szerencsére a kisfiam segített. Amikor elfolyt a magzatvizem, egy kis koszt találtak benne, ez pedig éppen elég komplikáció volt ahhoz, hogy átszállítsanak egy jól felszerelt kórházba, ahol már szakszerű ellátásban volt részem.
Az életemet mentette meg ez a kis malőr, ugyanis a szülés után dőlt belőlem a vér, amit nem tudtak azonnal elállítani, végül vérátömlesztést is kaptam. Utólag kiderült, hogy ezt a helyzetet a családias kórházban nem tudták volna megfelelően kezelni. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha ott maradunk, de szerencsére minden jól alakult, lett egy gyönyörű, egészséges babánk és öt nappal később elhagyhattuk kórházat.
Bea – Svájc
A szülőszobában óriási volt a káosz, tudtam, hogy sikerült, hogy Marci végül kint van, de nem sírt fel, rémálomszerű volt az egész. A szoba forgott velem, és abban a pillanatban átéltem a legrosszabbat, amit egy anya érezhet. Azóta sem tudjuk, mi történt, hogy miért állt le a fiam légzése, de a csodák csodája volt, amikor az újraélesztés után végül mégis a karomban tarthattam. Ez az élmény azonban mindkettőnkben mély nyomot hagyott, a trauma hatására Marci nem úgy fejlődött, mint a vele egykorúak. Szerettük volna elvinni valamiféle fejlesztő programra, azonban Svájcban sehol nem találtunk olyan szervezetet, ahol sérült, oxigénhiányos, vagy koraszülött babák utógondozásával foglalkoznának. Végül egy győri alapítványnál kötöttünk ki. Ide hordtuk három havonta Marcit, aki az alapítvány munkatársainak hála, mostanra teljesen jól van, élénk, játszik, és pont olyan virgonc, mint a kortársai. Volt azonban még egy igazán csodás élményünk, ami elősegítette a fiunk lelki felépülését.
A zürichi orvosunktól hallottunk először egy bizonyos stresszoldó masszázsról, amit a szülés során traumatikus élményt megélt csecsemőknek fejlesztettek ki. Nem volt kérdéses, hogy kipróbáljuk. A terapeuta négyszer látogatott el hozzánk, és bár a férjem eleinte szkeptikus volt, az első alkalom után ő is belátta, hogy a módszer működik. Marci hasfájása szinte egyik pillanatról a másikra elmúlt. A csoda mégis a masszőr negyedik látogatása során következett be, amikor egy úgynevezett “újraszületési” szertartást rendezett a fiunknak. Az egész olyan volt, mint egy varázslat.
Először megfürdette Marcit a kádban, aki ezalatt olyan mozgássorokat végzett, amit korábban soha. Majd mindannyian a szobába mentünk, ott, az ágyon fekve, a meztelen mellkasunkon ide-oda görgette a babát. Ami ekkor történt, kitörölhetetlenül beleivódott az emlékezetembe. Marci válla egy hirtelen mozdulattal elakadt, pont úgy, mint szüléskor a szülőcsatornában, a masszőr pedig addig-addig ismételtette vele a mozdulatot, míg a kicsink végül felsírt, olyan gyötrelmes hangon, ahogyan azelőtt soha. Ezután felkúszott egészen a mellemig, és békésen elaludt. Korábban képtelen volt megnyugodni a mellkasomon. Ömlöttek a könnyeim, boldog voltam, hogy ez a ceremónia visszaadta nekünk azt a becses órát, amit a szülés után elveszítettünk.
Gergely – Románia
A romániai helyzetről mindent elárul az, hogy míg a magánkórházakban lazacot szolgálnak fel ebédre, addig az állami intézményekben emberek halnak meg a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt. A fiam születése előtt nem sokkal költöztünk Brassóba, és nem is gondolkodtunk sokáig a feleségemmel azon, hogy állami vagy magán körülmények között szüljön. Természetesen a magánkórház mellett döntöttünk, itt lehetőségünk volt igénybe venni például olyan szolgáltatást is, mint a papa-mama kurzus, ami bár Nyugat-Európában alapvető szolgáltatásnak tűnhet, nálunk egyáltalán nem az. Mindennel együtt 1500 eurót kellett fizessünk, de ez a pénz semmi, ha arra gondolok, hogy így mindketten biztonságban voltak.
Természetes szülést szerettünk volna, és az orvosok is támogattak minket ebben, a szakemberek is azon az állásponton vannak, hogy a szülés nem betegség, tehát minél kevesebb az orvosi közbenjárás annál jobb. Végül egy kisebb probléma folytán mégis császármetszést kellett alkalmazniuk, de a feleségem, és a kicsi is nagyon jól viselték a megpróbáltatásokat.
A magánkórház minden szempontból kielégítette az igényeinket, a lazac már csak, hogy úgy mondjam hab volt a tortán. Romániában nem jellemző, hogy ehető lenne a kórházi koszt, az pedig, hogy kimondottan finom, szinte mesébe illő. Az egészségügyi ellátórendszernek azonban vannak még sajátosságai. Romániában a GYES ideje alatt a férfinak is kötelező kivennie minimum egy hónap gyereknevelési szabadságot, ami pelenkázási szabadság címen fut az itteni sajtóban. Ez idő alatt az anyának el kell mennie dolgozni, de lássuk be, ez elég abszurd, lévén egy hónapról van szó. Azonban, ha az anya nem megy el dolgozni, akkor ezt az időszakot fizetetlen betegszabadságként kell eltöltenie. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy fából vaskarika.
A cikk a Kismama magazinban jelent meg. A lapra itt fizethetsz elő.
Kapcsolódó cikkeink szülés témában:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
