“Unokám négyéves, értelmes, érdeklődő, erős akaratú (nem hisztis), kedves kislány. Óvodás, aki utál óvodába járni! Minden nap sírással megy be, ami az óvónők elmondása szerint elég sokáig tart. Az óvoda szép környezetben, kedves óvónőkkel, elég színvonalasan működik, sok értelmi sérült és nehezen szocializálható gyerekkel.
Az én unokám az egyetlen “normális” közöttük (az óvónők szerint is!), és ezért nem szeret az óvodába menni. Nem tud velük játszani! Nem az a bajom, hogy ilyen gyerekek vannak, hiszen itt minden segítséget megkapnak, de az én unokám már az óvoda szó hallatára is retteg. Az ok, amiért ide került az unokám az, hogy ezen a telken működik az az alapítványi iskola is, ahova a bátyja évek óta jár. Ez a lakásuktól körülbelül 25 kilométerre van, így egy fuvarban lehet vinni őket.
Anyukája szerint majd megszokja, jó ott neki, és csak színészkedik. Nem tudom, mennyire lehet színészkedésnek venni, ha éjjel zokogva felsír, és közben azt mondogatja, hogy nem akarok oviba menni! Ébredéskor is az az első mondata: “Ne menjünk oviba!” Kérem, nyugtasson meg, hogy nem lesz-e kárára a későbbi életében ez a számára nehéz óvodai lét?” – írja levelében a nagymama.
Vekerdy: az integráció jó dolog
Az integráció, az együttnevelés híve vagyok, és Ausztráliától az Egyesült Államokon át Nyugat- és Észak-Európáig mindenütt láthatjuk, hogy az integráció az egyetlen és a jó megoldás mind a “sérült” – fogyatékkal élő -, mind a nem sérült – “normális” – gyerekek számára. Minden gyerek jobban fejlődik az integrált osztályban, a tehetséges gyerek is (!), és nem is csak szociális készségében és érzelmi életében – ami pedig döntő fontosságú a későbbi beválás szempontjából! -, hanem értelmi életében is azáltal, hogy segít a másiknak (“Tanítva tanulunk!”), és hogy újra és újra visszatérnek bizonyos témakörökre, sokkal jobban kibontva annak mélységeit is. De persze az integrációnak testi-lelki-szellemi értelemben szigorú szabályai vannak. Érteni kell hozzá. Meg kell tanulni. Orvosi, gyógypedagógiai, pszichológiai, pedagógiai és jogi szempontból egyaránt.
És mindjárt a kiinduló pontnál nagyon fontosak az arányok. Csak akkor működik jól az integráció, az integráltak számára is, ha arányuk nem lép túl egy bizonyos – különböző esetekben más és más – százalékot. Ha például magatartászavaros gyerekeket integrálunk, ők nem lehetnek többen, mint az osztály öt (esetleg tíz) százaléka… Ha ezeket a szabályokat nem tartjuk be, az integrált gyerek sem fejlődik és az óvodai csoport vagy osztály is működésképtelen lesz.
De ha jól olvasom levelét, itt tulajdonképpen nem is integrált nevelés folyik, hanem egy szegregált (“elkülönített”) csoportba – ahol lényegében csupa “nehéz” gyerek van – került be egy “nem nehéz” (“normális”) gyerek.
De hogy most már kérdésére is válaszoljak: a kisgyerek számára nagyon fontos, hogy a lehető legnagyobb érzelmi biztonságban nőjön fel, hogy mindennapi életében, játékában “szabad” legyen, környezete ne akadályozza őt – illetve saját félelme, rettegése környezetétől.
Én azt gondolom, hogy a család helyében sürgős megoldást keresnék. Közeli óvodát? Megoldhatatlan? Mióta tart ez az állapot? Szeptember óta? Ha ez a rettegés és ellenkezés semmit nem oldódott és folyamatos, én azt hiszem – civil véleményem! -, hogy nem kísérleteznék tovább.
Nem hiszem, hogy a kislány “színészkedik”, és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy “jó” ott neki napközben.
Nem ismerem a család helyzetét, nem tudom, hogy milyen megoldások lehetségesek, nincs-e kisebb testvér, aki esetleg otthon van, és akkor ő is otthon maradhatna? Ha más megoldás nincs, marad az, amit elsőként említettem: a lakóhelyhez közeli óvoda.
Még egy problémát meg kell említenem. Gyakran nagyon érzékeny az anyós-meny viszony. (Vagy a kislány édesanyja a maga lánya?) Ilyenkor a leghelyénvalóbb észrevétel is olaj lehet a tűzre, és a feszültségnek – és az ebből fakadó esetleges dacnak – a gyerek láthatja kárát. Nehéz megmondani, hogy mi lenne az a tapintatos, mindenki érdekét – és a feszültségek oldását – egyformán szolgáló megközelítés, ami aztán valóban a gyerek javára válna.
Mit mondanak, mit tanácsolnak az óvónők azon kívül, amit már idézett tőlük? Lehetséges, hogy én a szülők helyében a nevelési tanácsadót is megkeresném és a szakember tanácsát is kikérném. Bár a leírás elég egyértelműnek látszik, és az is elég egyértelműen állítható, hogy egy ilyen állapot fenntartása ártalmára lehet a gyereknek.
A cikk forrása Vekerdy Tamás: Kisgyerekek, óvodások c. könyve.
Kapcsolódó cikkeink:
- Mitől lesz magabiztos a gyerek? Vekerdy válaszol
- Vekerdy: azért mert más a világ, nem kell másnak lenni
- Így könnyítsd meg az óvodai beszoktatást
Kapcsolódó cikkek
