A szoptatás egyáltalán nem természetes – állítja egy francia gyerekorvos. Igazat kell adnunk neki, legalábbis Franciaországot illetően, hiszen abban az országban csupán az újszülöttek kis részét kezdik szoptatni. Hiába indul be magától értetődően egy természetes folyamat, ha a folytatást már más tényezők is messzemenően befolyásolják.
A fejlődő országok többségében viszont általános gyakorlat a több évig tartó anyatejes táplálás. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindannyiunk számára ez volna a követendő minta. Egyetlen szakember sem kérdőjelezi meg a szoptatás fontosságát, évről évre többet tudunk e csodálatos, természetes táplálék összetevőinek gazdagságáról és védő hatásáról.
Ugyanakkor éppen a leggazdagabb országokban részesül a legkevesebb gyerek ebből az áldásból, pedig az emberek általános jólétben, biztonságban élnek, magas színvonalú orvosi ellátásban részesülnek, és az iskolapadban eltöltött idő is sokkal több, mint a fejlődő országokban.
Sokan azt a téves következtetést vonják le ebből, hogy a civilizált országokban nincs már igazán szükség azokra az előnyökre, amelyeket anyának és gyerekének egyaránt nyújt a szoptatás – hiszen kétségtelen, hogy a tápszerezésnek nálunk nincs olyan drámai hatása, mint például Indiában, ahol szerencsésnek mondhatja magát az a baba, aki túléli, ha nem anyatejet kap.
A fejlett országokban valójában két fontos tényezőre vezethető vissza a szoptatás visszaszorulása. Az egyik a mesterséges táplálás hihetetlen térhódítása. Mivel minden egyes országban több millió kicsi tápszer-, tejpép-, bébiétel- és bébiital-fogyasztóról van szó, jelentős anyagi érdekek állnak a háttérben. A fogyasztói társadalomban ezeket a termékeket is éppen úgy reklámozzák és árusítják, mint a samponokat vagy a babakocsikat, így csöppet sem meglepő, hogy évről évre nagyobb mennyiséget tudnak eladni.
Hiedelmek helyett tájékozódjunk hiteles forrásokból
A szoptatási kedv csökkenésének másik oka az anyatejes tápláláshoz kapcsolódó hagyományok háttérbe szorulása, a régi, jól bevált információs csatornák lassú eltűnése. A szoptatás női művészete nem hagyományozódik már anyáról leányára, megszűnőben van a többgenerációs együttélés.
Ehelyett újfajta megoldásokra csodálkozhatunk rá a fejlett országokban: mindenütt léteznek szoptatós baba-mama csoportok, ahol a tapasztalatcsere segíti a problémák megoldását. Nemzetközi fogyasztóvédelmi és szoptatást támogató szervezetek, az IBFAN (International Babyfood Action Network) és a WABA (World Alliance of Breastfeeding Association) dolgoznak évről évre hatásos kampányokban a tápszermarketing ellensúlyozásán és a szoptatással kapcsolatos információk terjesztésén.
Több mint tíz éve állnak a családok rendelkezésére nemzetközi vizsgával rendelkező, egységes, tudományos ismeretanyag alapján dolgozó szoptatási szaktanácsadók is.
Mivel a legtöbb egészségügyi kormányzat felismerte a szoptatás visszaszorulásának káros népegészségügyi hatásait, sok helyen tudatosan törekednek az anyatejes táplálás mutatóinak javítására. Több-kevesebb sikerrel – tehetjük hozzá, hiszen jócskán előfordul, hogy a szoptatás fontosságának emlegetése inkább ingerültséget szül. Tény viszont, hogy Mexikóban és Brazíliában az egészségpolitika részeként igen jelentős sikereket könyvelhettek el azután, hogy a szülészeti intézményekben szoptatásbarát elvek alapján kezdtek dolgozni.
Juli története – Óceánia
Juli asszony ötven év körüli, Új-Guineában él, többször is férjnél volt életében, ám gyereke nem született. Azzal magyarázta ezt a sorscsapást, hogy első házassága idején megátkozták. Amikor falujában meghalt egy fiatal anya, és öt hónapos csecsemője ellátás nélkül maradt, Juli vette magához a kisfiút.
Tudta, hogy csak akkor maradhat életben, ha szoptatja, ezért felkeresett egy gyógyítót, aki keserű füvekből összeállított teát és gyógyforrásból nyert sót adott neki, hogy meginduljon a tejelválasztása. Ugyanazon a napon este Juli már szoptatta a kisfiút, aki még öt éven keresztül élvezhette örökbefogadó édesanyja tejét – olvashatjuk abban a német tanulmánykötetben, mely a szoptatás témájának szenteli több száz oldalát.
Számos írás mutatja be a szoptatási szokásokat, ám kétségkívül Juli története a legmegdöbbentőbb valamennyi közül. A mi viszonyaink közepette felfoghatatlan, érthetetlen, hihetetlen – pedig pontosan dokumentálták, és egyáltalán nem egyedi esetről van szó.
Segítő az ágy alatt – India
Érdekes annak az európai bábának a beszámolója is, aki 1965-től kezdve több évig dolgozott egy indiai szülészeten, s azt tapasztalta, hogy a gyermekágyasok 99 százaléka gond nélkül szoptat. Ez rajta kívül mindenki más számára természetes volt. A szülőszobában viszont az indiai nők közül senki sem akart szoptatni, ami azzal magyarázható, hogy abban a kultúrában a vér és a szülőutak tisztátalannak számítanak, így csak az első alapos mosdatás után, nagyjából egy-másfél óra elteltével vették kézbe a nők kisbabáikat.
Attól kezdve le sem rakták őket kiságyukba, édesanyjuk mellett aludtak. Azonnal mellre tették a picit, ha sírt. Minden szülő nőt idősebb nőrokona kísért a szülészetre, aki éjjel-nappal mellette maradt. Éjszakára kiterítette gyékényét az anya ágya alá, s ott aludt, hogy azonnal kéznél legyen, ha szükség lenne rá.
Ez a gondoskodás otthon is négy héten keresztül folytatódott, csak a legszegényebbeknek kellett lemondaniuk róla, akik addigra már rég újra munkába álltak. A bába csak ámuldozott, hogy egyetlen fájdalmas tejbelövelléssel, egyetlen sebes mellbimbóval sem találkozott munkája során. Hasfájós csecsemőkről, szoptatási problémákról, kötött napirend szerinti szoptatásról csak évekkel később hallott, amikor már Németországban dolgozott.
Manapság, amikor egyre-másra értesül arról, hogy Indiában is terjed a tápszerhasználat, sajnálattal veszi tudomásul, milyen rossz irányba befolyásolja a fejlett országokból érkező, követendőnek hitt minta egy egész kontinens szoptatási kultúráját.
Felkészülés az életre – Afrika
Az afrikai kontinensen korántsem egységes a szoptatási gyakorlat. Ruandában például a baba születésétől kezdve szoros és csaknem folyamatos testi kapcsolatban van édesanyjával. Rögtön megszoptatják, amint nyikkan egyet, munkába is elkíséri anyját. Valaki (testvére, nőrokonok) szinte mindig a testén hordozza, az apák azonban nem vesznek részt a kicsi gondozásában. Jellemző a három-négy éves korig vagy akár tovább tartó szoptatás, de az elválasztás szinte mindig hirtelen, a mi fogalmaink szerint meglehetősen erős érzelmi megrázkódtatást okozva következik be.
Az újabb terhességnek legfeljebb a negyedik-ötödik hónapjáig szoptatnak, akkor csípős fűszerrel kenik be a mellbimbót, hogy elmenjen tőle a gyerek kedve. Szokás, hogy az anya arra hivatkozik, megromlott, ártalmassá vált a teje, esetleg arra biztatják a nagyobb gyerekeket, csúfolják a kicsit, aki még mindig szopni akar.
A sivataglakó, nomád életmódot folytató tuaregek egyes csoportjainál az első három napon nem szophat az újszülött, mert ártalmasnak tartják az előtejet. Ebben az időszakban szimbolikus jelentőségű ételeket kap a baba: háromszor a kesernyés tamarindból készített italt, mely az élet keserves oldalaira készíti fel a kicsit, azután ugyanennyiszer édes datolyalisztből kevert nedűt, ami az élet örömeit hivatott megelőlegezni, végül három napig savanyú kecsketejjel etetik az újszülöttet, csak ezután következik a szoptatás. Etiópiában sem szokás az első órákban és napokban szoptatni. Helyette tehéntejjel kevert vajat tesznek az újszülött szájába.
Ázsiai adatok
Tanulságos látni, hogy a szoptatás megkezdésének időpontja milyen tág határok között mozog. Ázsiában például csak az újszülöttek 15 százalékát teszik mellre szülés után rögtön, 37 százalékuk csak több mint két nappal a szülés után kap először anyatejet. Ebben többnyire vallási okok, illetve a kolosztrum (azaz a szülés utáni első egy-két napon termelődő tej) kártékonyságával kapcsolatos hiedelmek játszanak szerepet.
Orvosi segédlettel
Furcsa, tudományos érvekkel alátámaszthatatlan szokásokkal persze Európában is találkozunk. Még manapság is rengeteg újszülöttet megfosztanak a születés utáni szoptatástól és a kolosztrumtól. Adalbert Czernynek hívták azt a gyermekorvost, aki a huszadik század első éveiben Németországban bevezette az újszülött 24 órás éheztetését, az anyától való elkülönítést és a kötött időrend szerinti szoptatást éjszakai táplálkozási szünettel egybekötve.
A náci Németországban roppant népszerűnek bizonyultak ezek a javaslatok, amelyek a harmincas években kiadott, összességében több milliós példányszámban eladott tanácsadó könyveknek köszönhetően nyertek végképp, és szinte kitörölhetetlenül polgárjogot.
Ezért várják még ma is sokan a csecsemőtől, hogy átaludja az éjszakát, ezért gondolják azt sokan, hogy öt szoptatás minden csecsemőnek elég. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük e remekül hangzó, állítólag pontosságra, önállóságra, engedelmességre nevelő előírások hatását, azt látjuk, hogy alaposan és hosszú évtizedekre (évszázadokra?) visszavetették a szoptatást.
Kire hallgassunk?
Marsden Wagner orvosprofesszor, a WHO nők és gyerekek egészségével foglalkozó szervezetének volt igazgatója Mégis kié a kisbaba? című írásában éles kritikát fogalmaz meg a huszadik század egészségügyi szemléletéről. Az egészségpolitika alapja, hogy úgy gondoljuk: egyre több ellenőrzéssel, beavatkozással, technológiai újítással meg tudjuk alkotni a tökéletes csecsemőt, aki azután a társadalom hasznos polgárává válik. Mindezt a családok életkörülményeinek javítása helyett tesszük, és a tudományos haladás nevében nem támogatjuk, hogy több évezredes tapasztalataik alapján neveljék, gondozzák a gyerekeket.
Az évszázad legnagyobb hibájának, bűnének tekinti, hogy az újszülötteket elszakították az anyjuktól a kórházakban, és otthonukban is külön ágyba, külön szobába űzték a csecsemőket, kisgyerekeket. Ez a szemlélet tudományos adatokkal bizonyítható ártalmakat okoz. Az elkülönítés miatt nem jöhet létre a szülő és a gyerek között a megfelelő testi érintkezés, és az egymásra hangolódás lehetősége is elvész. Nem épülhet fel rendesen a tejtermelés hormonális alapja, csökken a sikeres szoptatás esélye, több baba sárgul be, és súlyosabb az állapotuk, mint ha együtt lennének édesanyjukkal.
Az anya nem bízik saját ösztöneiben, átadja a felelősséget a nővérkéknek, pedig – vizsgálatokkal is kimutatható – éppen ő venné észre leghamarabb, ha valami baj lenne a kicsivel. Ráadásul a család baktériumflórája helyett – amellyel szemben védelmet nyújt a szoptatás – a védtelen baba a kórházi flórával fertőződik, ami a lehető legveszélyesebb ellenálló törzseket tartalmazza.
“Mi, orvosok a várandósságot betegségként kezeljük, a szülést sebészeti eseményként, a gyerekkort mint veszélyektől hemzsegő orvosi helyzetet, a szülői kompetenciát (hozzáértést) pedig kétségbe vonjuk, azt sugalljuk, hogy a szülők csak a mi segítségünkkel lehetnek úrrá a helyzeten. Vissza kellene adnunk a gyereket a családjának, és csak akkor segítenünk, ha valóban szükség van erre.”
A baba valódi biológiai ritmusa
Az orvosok (és a gyereknevelési szakkönyvek) jócskán túlbecsülik az újszülöttek és csecsemők valódi alvásigényét, illetve a napi átlagos alvásmennyiséget – ezt bizonyítja egy német kutatócsoport vizsgálata. A nyugati szülők meg vannak győződve arról, hogy a baba hosszú órákat átalszik – mert a kicsi nincs testközelben. Ha ott lenne, finom jelzéseivel az anya tudtára adná, hogy szopni szeretne, jóval gyakrabban, mint ahogy gondolnánk.
A kutatók szerint az orvosok által ajánlott négyóránkénti etetés erőszakkal beavatkozik a kisbabák valódi biológiai ritmusába, ennek ellenére a szemlélet nagyon erősen tartja magát, és feltartóztathatatlanul terjed, főleg a tápszergyártó cégek csecsemőtáplálási tanácsokat tartalmazó kiadványai segítségével. Ha tiszteletben tartjuk a baba valódi biológiai ritmusát, sokkal békésebb lesz a kicsi, kevesebbet sír.
A vizsgálat során pápua új-guineai és német családok biológiai ritmusát figyelték meg, egy kis karra szerelt műszer segítségével, ami folyamatosan följegyezte az izom- és idegrendszer elektromos tevékenységét, így meg lehetett állapítani, hogy melyik családtag mikor aktív, és mikor pihen vagy alszik. A fent leírt eredményeken túl kimutatták, hogy három hónapos korig az anya és a csecsemő alvás-ébrenléti ritmusa tökéletesen összehangolódik: amikor a baba aktív lesz az éjszaka folyamán, az anya is felébred, és segít a babának, hogy jól tudjon szopni.
Nincs ez így az öt-tizenegy hónaposoknál: a baba ugyanolyan gyakorisággal szopik, mint eddig, de már “önkiszolgáló” rendszerben: az anya nem feltétlenül ébred fel szoptatás közben. Hasonló eredményeket találtak az új-guineai és a német csecsemőknél, ha az anya igény szerint szoptatott.
Németországban jellemző, hogy az anya arra törekszik, hogy a kicsi ne szopjon olyan gyakran éjszaka, a műszerek mégis azt mutatják, hogy a baba ugyanolyan gyakorisággal ébred, mintha egy ágyban aludna az anyával, és minden alkalommal megszoptatnák. Szerencse kérdése, hogy az egyik baba ilyenkor is fölkukorékolja az egész családot, vagy fölébred ugyan, de békésen megvárja, hogy újra a szemére szálljon az álom.
A szoptatás világhete (World Breastfeeding Week)
Több mint 120 országban ünneplik a szoptatás hetét minden évben. A hivatalos időpont augusztus első hete, de van, ahol más időpontot választanak, amely jobban megfelel a helyi igényeknek. Az ünnepségsorozat kiemelt célja, hogy felhívja a figyelmet a féléves korig tartó kizárólagos szoptatás fontosságára, és arra sarkalljon mindenkit, hogy gondolja át: mi módon tudná ebben segíteni az érintett családokat. A kizárólagos szoptatás azt jelenti, hogy a baba nem kap semmi mást anyatejen kívül, kivéve, ha gyógyszerre vagy vitaminkészítményre van szüksége.
A világon csak a babák 39 százaléka szopik kizárólagosan négy hónapos korában. Ám ez nem megváltoztathatatlan tény: azokon a településeken, ahol képzett szoptatási tanácsadók látogatják és segítik a családokat, akár nyolcvan százalékkal is emelkedhet a szoptatási arány. Ezt a tényt több vizsgálat is igazolja.
További részleteket a www.waba.org.my honlapon találhatunk angol, német, spanyol, francia és kínai nyelven.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
