Kuckózós, humoros, iskola témájú könyvek
Az iskola világa furcsán ismerős terep: tele van abszurd helyzetekkel, amiket a gyerekek pontosan értenek – csak mi, felnőttek felejtettük el, mennyire vicces tud lenni, ha egy dolgozatlap elszabadul a szélben, vagy ha az osztályfőnök neve úgy hangzik, mint egy vicc.
Joanna Nadin: A 4. b, a világ legrosszabb osztálya pontosan ezt a világot ragadja meg. A kislányomnak egy osztálytársa ajánlotta a könyvet, és onnantól nem volt megállás. Stanley-t és legjobb barátját, Mandzsitot semmi sem aggasztja: sem a kiselőadás, sem az, hogy ők az iskola „hírhedt” osztálya. Van ugyanis BOMBABIZTOS tervük mindenre – hogyan ússzanak meg mindent, hogyan legyenek az osztály Kekszkirályai, vagy hogyan győzzenek a Nagy Kiselőadás-versenyen. A könyvben van minden, amitől egy kisiskolás hangosan nevet: tejtől cuppogós cipő, hörcsögcsontváz, és néhány (vagy inkább jó néhány) szabályszegés. Ez az a könyv, amit még az is szívesen olvas, aki amúgy nem rajong a könyvekért – mert gyors, vicces, tele van képtelenséggel, és nem próbál okítani, csak szórakoztatni.
A Geronimo Stilton-sorozat (Elisabetta Dami) elsőre furcsának tűnhet: a borítón egy öltönyös egér, a könyvben meg minden oldal más színű betűkkel van tele. De pontosan ettől zseniális. A történeteket egy kissé szorongós, de szerethető újságíró egér meséli el, aki mindig valamilyen új kalandba keveredik – egyszer a Fáraó titkát nyomozza, máskor a Kék rubin rejtélyét próbálja megoldani. A könyvek félig regények, félig képregények: tele vannak színes tipográfiával, hangutánzó szavakkal („CSATT!”, „BÁM!”), kis rajzokkal és vizuális poénokkal, amiktől a kezdő olvasók sem ijednek meg. Pont ez a trükkje: nem hosszú, sűrű szövegtömbök várják a gyereket, hanem játékos oldalak, ahol a történet mozog. Ezért működik hídnak a „még nem szeretek olvasni” és a „már nem tudom letenni” korszak között. A gyereknek kaland, nekem meg felüdülés, mert végre nem könyörögni kell, hogy „olvass egy kicsit”, hanem magától viszi tovább a sztorit.
És ha már az iskola és a humor találkozik a fantáziával: Roald Dahl: Matilda mindig működik. Dahl nyelve egyszerre gonoszkás és gyerekközeli – pont az a világ, ahol a felnőttek kissé őrültek, a gyerekek viszont zseniálisak. Matilda története arról szól, hogy az okosság nem unalmas, hanem szupererő, és hogy a gyerekek gyakran sokkal jobban átlátnak a világon, mint a felnőttek. Nálunk ebből rendszeresen esti fejezetolvasás lett – olyan, amit a gyerek hallgatott csillogó szemmel, én meg azért nem hagytam abba, mert újra rájöttem, miért szerettem meg évtizedekkel ezelőtt az olvasást.
Megható, állatos, érzelmes olvasnivalók
Másodikosommal éppen a „toy uszkárt akarok” korszakot tapossuk, így nálunk a kiskutya-sztorik külön kategória: van, hogy már a borítótól elolvad, és van, hogy közben rám néz, és megkérdezi: „anya, ez most szomorú lesz?”
Holly Webb könyvei valahogy mindig pont eltalálják az arányt. A Megmentett kiskutya, Csöpi, az elhagyott kiscica vagy Bátor kiskutya mind ugyanarra építenek – egy gyerek és egy állat találkozására, ahol a szeretet, a felelősség és a bizalom lassan, finoman épül fel. Ezek a könyvek nem könnyes drámák, inkább kicsi empátiagyakorlatok: olvasás közben a gyerek átéli, hogy milyen lehet valakit megérteni, megmenteni, gondoskodni róla.
A Lengemesék (Berg Judit) másféle érzékenységet hoz. Ez a sorozat nem csak kedves, hanem mélyen környezetbarát is: zöld mese, ami anélkül tanít a természet tiszteletére, hogy egy pillanatig is „oktatna”. A világ, ahol Lengéék élnek, egyszerre vad és biztonságos, a történetekben pedig mindig ott van valami, amitől az ember kicsit elcsendesedik. Talán ezért szeretek belőle esti mesét olvasni – mert engem is lelassít. Ha a gyerek a rimánkodik, hogy folytassuk, „nagy kegyesen” megengedem, hogy egyedül is olvasson belőle, amitől persze hamar elálmosodik, és könyvvel a kezében kidől.
És van Titi, Annie M. G. Schmidt klasszikus kis hőse, akit Fiep Westendorp rajzai tettek felejthetetlenné. A Titi a parkban vagy a Titi a tengeren szelíd, hétköznapi történetei mintha azt suttognák: „nem kell messzire menni ahhoz, hogy történjen valami.” A hétköznapi pillanatokat teszik varázslatossá – egy falevél, egy elguruló labda, egy madár a fán. A kisiskolás korosztály számára olyasmi ez, mint a legendás – ám sok szülő által gyűlölt és megvetett – Anna, Peti, Gergő-könyvek az óvodásoknak: nem történik bennük semmi világmegváltó, mégis minden a helyére kerül tőlük.
Ha már kinőtte a meséket, de még nem kamasz
Eljön az a pillanat, amikor a gyerek kijelenti, hogy „az ilyen mesés könyveket már nem akarom”, de még túl kicsi a kamaszregényekhez. Ilyenkor kell az átmenet – azok a történetek, amikben a humor, a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
A Jeff Kinney: Egy ropi naplója pont ilyen: képregényszerű, naplóformátumú, mégis igazi iskolai élethelyzetekkel. A gyerekek imádják, mert végre róluk szól, nem róluk beszél. A Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat kalandregény marad, de már hőssé válásról és bátorságról szól, nem tündérekről. A magyar szerzők közül pedig Molnár T. Eszter és Finy Petra azok, akik gyereknyelven írnak arról, ami tényleg foglalkoztatja ezt a korosztályt: félelemről, bátorságról, beilleszkedésről – vagyis az életről, csak egy kicsit lágyabban.
És aztán ott van a kíváncsiság kora: amikor még kicsi, de már érdekli, mi jön azután. A könyvesboltban ilyenkor szokott először megállni Leiner Laura polcánál – legtöbbször az Iskolák versenye borítója fogja meg. Még nem érti a kamaszos szlenget, de vonzza a nagyok világa. Mi múltkor a könyvtárban bő fél órát időztünk a könyvtárban, a babzsákfotelben, miközben ő ezt lapozgatta, én meg a Bexi-sorozat köteteit – ami már inkább a jövő.
Ebben a korban a gyerek az olvasással is önállósodni próbál. Már nem azt keresi, mit ajánlunk neki, hanem azt, amiben saját magát látja. És talán ez a legszebb időszak: amikor a meséből lassan regény lesz, a felolvasásból közös csönd, és mi szülők megtanuljuk elengedni a mondat végén a hangunkat – mert a gyerek már tovább olvas egyedül.
Olvasni nem kötelesség, hanem világnyitás
A legjobb olvasások nem a kötelezők, hanem azok, amiknél közben összebújunk. Az őszi szünet pont erre való: kicsit megállni, bekuckózni, és engedni, hogy a történetek kinyissanak valamit bennünk is. Nem az a cél, hogy „sokat olvasson”, hanem hogy szeressen olvasni – mert a gyerek ezt is tőlünk tanulja: a hangunkból, ahogy mesélünk, a pillantásból, ahogy lapozunk, és abból, hogy nekünk is jó ebben a csendben lenni.
A könyvek nem helyettesítik az élményeket – ők maguk az élmény. Olyan világokat nyitnak meg, amikben a gyerek újra és újra elbújhat, ha kint zajos a világ. És ha egy nap majd a saját szobájában olvas tovább, mi meg a konyhából halljuk a lapozás neszét – talán a legszebb happy end, amit egy szülő kívánhat.
Kapcsolódó cikkek
