Az anyaság első éve minden fronton a bizonyításról szólt. Úgy éreztem, bizonyítanom kell, hogy én igenis képes vagyok szoptatni, minél tovább. Bizonyítani kell, hogy képes vagyok ezt a kicsi lényt életben tartani, boldoggá tenni, biztosítani, hogy egészségesen fejlődjön. Azt éreztem, fontos, hogy jó feleség maradjak, aki türelmes, kívánatos, jól ápolt. Persze a barátnőimnek is bizonyítani kell, hogy nem dobom sutba a barátságot, még mindig fontosak számomra.
A közösségi médiát árvízként elöntő tökéletes anyakép engem is csapdába csalt… Egészséges kosztot rakj az asztalra, egész nap játssz a gyerekkel, szoptass évekig, de közben valósítsd meg önmagad. (Mert milyen nő az olyan, aki “csak” anya, de fittyet hány a karrierjére?) S persze maradj a végtelenségig kívánatos, lehetőleg már a gyermekágy után legyen tökéletes alakod… Nem szerettem volna hibázni. A lehető legjobban szerettem volna csinálni. Be akartam bizonyítani, hogy igenis alkalmas vagyok új szerepemre, az anyaságra.
- Kapcsolódó: Drága gyermekem, mindig rád leszek a legbüszkébb
Mindenkinek meg szerettem volna felelni. Túlzottan fontos volt, mit gondol a férjem, a családom, a játszótéri anyukák, a gyerekorvos, a védőnő. Bizonyítani akartam az anyósomnak, hogy élete értelme jól választott – és a megfelelő nő nemű lény kezében az imádott unoka. Ám ez a bizonyítási kényszer megnehezítette, valamennyire meg is mérgezte az első hónapokat. Önfeledt öröm helyett a megfelelési vágy volt az úr.
Aztán a 12. hónap tájékán valami átfordult bennem. Talán a sikerélmények, a gyakorlat hozta. Éreztem, hogy képes vagyok egyedül(!) uralni a helyzeteket. Láttam, hogy a gyermekem szépen fejlődik, boldog. Egyre többször elöntött az elégedettség, a mérhetetlen nyugalom. Szép lassan nőtt az önbizalmam, egyúttal rugalmasabb is lettem, és egyre jobb anyának éreztem magam. Annak ellenére is, hogy néha szaladt a lakás, igen, akkor is, amikor egy váratlan vendég toppant be. Annak dacára, hogy nem mindig sikerült főtt ételt rakni a család elé, urámbocsá’ magunknak rendeltem, a gyerek pedig üveges ételt kapott. Sőt, bevallom, időnként türelmetlen voltam, alig vártam, hogy este legyen, és kicsit kifújjam magam. Mégis tudtam, hogy éjszaka kialszom magam, reggel új nap kezdődik, és egyúttal új esélyt kapunk. Nincs két ugyanolyan nap. És egy hiba, vagy rossz nap tényleg nem tragédia. Megbocsátandó, emberi dolog.
- Kapcsolódó: Anya, te hogy bírtad?
Persze nem mondom, hogy ebbe a második anyai évbe nem vegyült kétely, szorongás. A fáradtság, új helyzetek sokszor előidézték. De mégis azt éreztem, hogy kezdem az anya szerepben megtalálni magamat, a saját utamat. Nem ácsingóztam külső megerősítések után. Legbelül éreztem, hogy amennyire tőlem telik, igenis jó anya vagyok. Mindent megteszek a kicsiért, mérhetetlenül szeretem, és ez elég. Neki és nekem is elég. Rám van szüksége úgy, ahogy vagyok.
Kapcsolódó cikkek
