A Világszép Gyeremekvédelmi Alapítvány munkatársai jelenleg öt fővárosi gyermekotthonnal állnak kapcsolatban. Korosztálytól függően foglalkoznak az ott élő gyerekekkel, akik az alapítvány saját mentorprogramjában, táboraiban, foglalkozásain, klubjaiban, meséléseken vesznek részt. Pendula Óvoda néven létrehoztak egy óvodát is, ahol családban élő és gyermekotthonban nevelkedő gyerekek inkluzív nevelése folyik, jelenleg pedig kiemelten foglalkoznak a 18. évüket betöltött fiatalokkal. Ezt a munkát IDE KATTINTVA segítheted.
A pályád elején gyermekotthonban és tanodában dolgoztál, de egy év sem telt el, és feladtad ezt a munkát. Mik tűntek a legnagyobb problémáknak?
A szakemberhiány és a fluktuáció. Be kellett látnom, hogy a körülmények nem teszik lehetővé azt a minőségi szakmai munkát, amit elvártam volna magamtól. Egy gyermekotthonban a szakirányú végzettségű pedagógusok a gyerekek mindenféle aktuális gondozási feladatait ellátják, pedagógiai tervet készítenek, dokumentálnak, kapcsolatot tartanak az oktatási intézménnyel, a szülőkkel. A csoportvezető nevelő feladata még a költségvetés, adminisztráció is. Ha bemész egy otthonba, azt látod, hogy a nevelő fel-alá szaladgál, elhozza a gyereket az óvodából, iskolából, vacsorát főz, mos, megnézi a gyerek iskolai értesítéseit. Tulajdonképpen olyan, mint egy szülő, akinek van tíz-tizenkét gyereke. És vannak a gyerekfelügyelők, akik – mint az óvodai dajkák – egy rövidebb képzést követően főleg a gondozási és takarítási feladatokat látják el. Főznek, mosnak, játszanak a gyerekekkel. Törvényi előírás szerint csoportonként öt nevelő, két pedagógus és három gyerekfelügyelő lenne a minimum, de én már tíz éve is csak elvétve láttam ilyet. Ma pedig öt helyett sok helyen csak három ember jut egy csoportra. És ez ugye huszonnégy órás szolgálat, de simán előfordul, hogy egy nevelő akár hetvenkét órát is bent tölt folyamatosan az otthonban. A csoportlétszámok pedig nem csökkennek, sőt várólisták vannak, annyi védelemre, gondozásra szoruló gyerek van a rendszerben.
Nem csoda, hogy kiégtél.
Engem is meglepett, milyen gyorsan „bedarálódtam”. Az óriási nyomás és a tehetetlenség sajnos előbb-utóbb még a leglelkesebb szakembereket is feladásra kényszeríti. Persze vannak ezen a területen is fantasztikus emberek, akik szívósak, de az biztos, hogy kevesen. Évek óta kívülről nézem az otthonokat, és a helyzet cseppet sem javult: azt tapasztaljuk, hogy bemutatkozunk egy új nevelőnek, aztán két-három hét múlva már legtöbbjükkel nem találkozunk. És ennek a gyerekek isszák a levét, hiszen az ő számukra éppen az elhagyatottság élménye jelenti az egyik legnagyobb lelki terhet. Nem az az alapélményük, hogy a felnőttek megbízhatóak.
Azt mondtad, vannak kivételek. Azok a helyek mitől tudnak jól működni?
Szerintem leginkább attól, hogy rendelkeznek egy szakmailag korrekt, stabil vezetővel és legalább csoportonként egy olyan nevelővel, aki képes egy szeretetteljes légkört kialakítani.
Mennyi olyan gyermekotthon lehet ma Magyarországon, ahol, ha nem is ideális, de mondjuk kielégítő a helyzet?
Nehéz lenne megmondani, de fontos hangsúlyozni azt, hogy a maximum tényleg csak a kielégítő lehet, ami körülbelül azt jelenti, hogy a gyerekek biztonságban vannak, és megoldják az aktuális helyzeteket, problémákat – bár mi csak fővárosi gyermekotthonokkal vagyunk kapcsolatban, nem nagyon látunk bele a vidéki otthonok működésébe. Budapesten mindenesetre néhány olyan gyermekotthont tudok biztosan mondani, ahol egy jó szakmai csapat csodákat művel, és sokszor én is felteszem magamnak a kérdést: hogyan képesek erre?
Tarcsa Tímea, Világszép Alapítvány – fotó: Fülöp Máté
Talán mondhatjuk, hogy szerencsések azok a gyerekek, akikkel az alapítvány mentorai kapcsolatban vannak, és így pluszfigyelmet kapnak. Ha jól tudom, te is mentorként kezdtél annak idején.
Igazából én voltam az első és akkor még egyetlen mentor. Akkor kezdtük el kidolgozni a mentorprogramot, amely az egy gyerek – egy felnőtt segítői módszertan alapján már hét éve kisebb változtatásokkal működik a vezetésem alatt. Ma már öten vagyunk szakértő mentorok az alapítványnál, és negyvenkét önkéntessel dolgozunk, akik egy négynapos képzésben részesülnek.
Hány gyerekkel vagytok kapcsolatban?
Jelenleg körülbelül kétszáz gyerekkel foglalkozunk intenzíven. Közülük olyan ötven fiatal az, akire a nagykorúvá válás és az ilyenkor elmélyülő, tulajdonképpen kivétel nélkül mindenkit érintő krízis miatt különös figyelmet fordítunk.
Mi okozza a krízist?
Az, hogy a fiatalok tájékozatlanok és hirtelen önállóságra kényszerülnek, ami számos lelki és megélhetési problémát idéz elő. Sajnos az állami utógondozás a legtöbbször nem nyújt megfelelő támogatást.
Egyáltalán megkapják a fiatalok az utógondozást?
Elvileg elérhető, és mi minden gyereket biztatunk, és persze támogatjuk őket az igénylésben, de az is tény, hogy az utóbbi időszakban már látjuk, hogy csökken a férőhely. Mi pontosan tudjuk, hogy a tizennyolcadik életévük betöltése krízis lesz, ezért már idejében igyekszünk őket felvértezni, miközben az a tapasztalat, hogy ez szinte lehetetlen. Változó az is, hogy milyen gyorsan tudunk „kjönni a gödörből”: fél év, egy év vagy még hosszabb idő alatt. Ezek a fiatalok egyrészt már menekülnének, mert utálják, hogy „zacisok”, és vágynak a szabadságra, az új életre, ugyanakkor borzasztó félelmetes számukra az egész, és ilyenkor sokan rádöbbennek, hogy az otthonban legalább biztonságban voltak, kaptak meleg ételt, volt fűtés, melegvíz…
Az utógondozó ellátás mindenképp költözéssel jár?
Igen. Vannak otthonok, ahol nem kell messzire menni, csak az intézményen belül egy másik épületrészbe, de mindenképp máshol kell folytatni.
És mire van leginkább szükségük? Érzelmi támaszra vagy praktikus segítségre?
Az intézményi létnek köszönhetően a tanult tehetetlenség viszonylag magas. Nagyon kevés olyan gyereket ismerek, aki tizennyolc évesen viszonylag önállóan tud bevásárolni, házi munkát végezni, mert az otthonokban általában csak megkapják a tiszta ruhát, az ételt, kevés helyen van arra kapacitás, hogy bevonják őket a munkába. Csak aztán ott állnak, hogy „nem elég, hogy értéktelen vagyok, hiszen senkinek sem kellek, még arra sem vagyok képes, hogy megteremtsem magamnak az alapvető körülményeket. Lehet, hogy a családom most nagyon akar velem találkozni, de csak azért, hogy kapjanak a támogatásból, amire a nagykorúvá válásommal jogosulttá válok. Lehet, hogy a barátaim egy része bűnöző…” Sokan azt se tudják, hogy mi az a személyi igazolvány, mert már rég elhagyták valahol. Ezért aztán a nulláról indulunk: megyünk a kormányablakba, kiváltjuk a taj kártyát, a személyit, veszünk bérletet, segítünk munkát keresni, elmegyünk bevásárolni, és így tovább.
Tarcsa Tímea, Világszép Alapítvány – fotó: Fülöp Máté
Aki nem olyan szerencsés, mint a „Világszép gyerekek”, azok számára az utógondozás keretében egyébként nyújtanak bármiféle személyes segítséget?
Ez elég változó. Vannak utógondozók, ahol folyamatosan van egy elérhető felnőtt, de sok helyen mondjuk csak hetente egyszer néz be valaki. Itt szokott kezdődni az igazi krízis. Arról nem is beszélve, hogy sok gyerek tizennyolc éves korára már elkövetett valamit és bírósági ügyet kellene intéznie, miközben tanulni és dolgozni is muszáj, ha meg akar élni. Ezzel a legtöbben nem nagyon tudnak megküzdeni, egyre rosszabb lelkiállapotba kerülnek, sokan visszaeső szerfogyasztóvá válnak. Ha mi képben vagyunk, mert mentorált fiatalról van szó, akkor azon vagyunk, hogy érezze, hogy hozzánk fordulhat, akármi van, hívhat, írhat, jöhet, segítünk, megírjuk, megcsináljuk. Ez gyakran hónapokig-évekig tartó lassú türelemjáték, amiben sajnos van, hogy nem járunk sikerrel, még így is előfordul, hogy a fiatal szerfüggővé válik, rossz útra téved, eltűnik. Sajnos az utógondozó helyek többsége nagyon lehangoló, azokra még annyi pénz se jut, mint a gyermekotthonokra: sok helyen jó, ha van egy ágy meg egy bedőlt szekrény a lepukkant, dohos szobában.
Hogyan lehet újraépíteni a bizalmat a felnőttvilágban?
Már a kisebb gyerekek számára kidolgozott programjaink is azt szolgálják, hogy elhiggyék, hogy vannak megbízható felnőttek, léteznek szeretetkapcsolatok a világban, és van legalább egy ember, akinek ők a fontosak. Hogy amikor majd tizennyolc évesen azt érzik, hogy értelmetlen az élet és minden kilátástalan, tudják, hogy van a világban egy felnőtt, akiben megbízhatnak. Ha ez megvan, akkor teljesen mindegy, hogy kapnak-e tévét, megírja-e valaki az önéletrajzukat… Ha nem érzik a törődést azáltal, hogy valaki rájuk ír minden nap messengeren, hogy „Jól vagy?”, akkor addig borzasztó nehéz minden másban haladni. Ha megvan a megbízható szeretetkapcsolat, onnantól már nagyon jól jön a biztonságos lakhatás, a bútor, a tévé, minden. És ez ugye mindenkinek jól jön, nem csak az állami gondozottaknak. Mert ha a legtöbb Z-generációs fiatalt megkérdeznéd, azt mondaná, ha kiszámíthatónak érezné a lakhatást, az jó lenne. A különbség az állami gondozottak és a családban felnövő gyerekek között abban van, hogy hogyan tudnak megbirkózni a lelki terhekkel.
Nehéz lehet mentorként határt húzni.
Mentoraink a négynapos képzés végére megértik, hogy miért van szükség bizonyos szabályokra. A szerhasználó fiatal felnőtteknél például tudnunk kell határozottan nemet mondani. Hogy „nem jöhetsz hozzánk beállva, de el tudunk kísérni egy rehabra, vagy más szervezetekhez, akik tudnak segíteni”. Nem asszisztálhatunk a szerhasználathoz, és nem tehetünk úgy, mintha ez nem jelentene problémát, miközben ez nagyon nehéz, mert látjuk a gyerek szenvedését, viszont nem mehetünk bele a függő játszmába sem. A másik tipikus helyzet, amikor a kapcsolatok elején mentoraink elkezdenek bejárni az otthonokba, és ott nagyon erősen szembejön bizonyos dolgok hiánya. Az állami gondozott gyerekek pedig „fekete övesek”, akiknek meg kellett tanulniuk egy olyan rendszerben létezni, ahol sokszor farkastörvények uralkodnak. Prímán megy nekik a manipuláció. És ilyenkor nem könnyű megtartani a határokat: hogy ne maradjak bent sokkal tovább, vagy, hogy ne kezdjek el venni neki dolgokat, mondjuk egy új telefontokot, mert nincs rá szüksége, hiába kéri nagyon. Van egy meghatározott havi zsebpénzkeret, amit el lehet költeni a gyerekre, és ezt sokszor nehéz betartani annak, aki jó anyagi körülmények közül jön, és szívesen elvinné a gyereket még egyszer mekizni. Nehéz, de aztán rájönnek, hogy miért fontos. Igyekszünk egyformán adni minden mentoráltnak. Ha egy gyerek azzal hív minket télen este hatkor, hogy nincs hol aludnia és azonnal keresni kell neki valahol egy ágyat, akkor muszáj megoldani. De akkor a jövőben minden arra rászorulónak igyekeznünk kell hasonló helyzetben segíteni. Szóval vannak határok, de rugalmasságra is szükség van. Ezért jó, ha teamben vagyunk, mert közösen hozunk döntést, nincs rajtunk akkora teher. Mivel a szeretettel dolgozunk, szükségszerű, hogy bevonódunk, de ez nagyon megterhelő lehet, ezért nagyon fontos az esetmegbeszélő alkalmak megtartó ereje, a felelősség, a dilemmák megosztása. A mentoraink egészsége ugyanolyan fontos, mint a gyerekeké.
És mi a tapasztalatod az otthonokban dolgozók szupervíziós lehetőségeivel kapcsolatban?
Azt gondolom, hogy a rendszerabúzus nem csak a gyerekeket érinti, hanem a felnőtteket is, akikre senki nem vigyáz. Ha lenne is lehetőség, a dolgozóhiány miatt a legtöbb helyen egyszerűen nincs kapacitásuk a nevelőknek arra, hogy részt vegyenek ilyesmiben. A másik dolog, hogy akinek igazán szüksége lenne szupervízióra, mire odáig jutna, már fel is mondott.
Tarcsa Tímea, Világszép Alapítvány – fotó: Fülöp Máté
A gyerekek nyilván a legkülönbözőbb élethelyzetekben kerülnek be az otthonokba, más-más családi háttérrel. Mennyire láttok rá ezekre a kapcsolatokra? Van olyan gyerek is, akinek egyáltalán nincs senkije?
Nagyon ritka, de előfordul. Ők vannak a legrosszabbul. Legtöbbször vannak szülők, és sokan vágynak a kapcsolattartásra is. Nem azért emelik ki tőlük a gyereket, mert nem törődnek vele, hanem a szegénység miatt, amire törvényesen nem is hivatkozhatnának, csak hát az alapellátás, aminek meg kellene oldani az ilyen jellegű problémákat, szintén hatalmas erőforráshiánnyal küzd. Persze vannak elhanyagoló, bántalmazó vagy épp szerhasználó szülők is, akik csak a gyámhivatal szerint meghatározott kereteken belül láthatják a gyereket.
Milyen jó lenne, ha minden ilyen gyerekekre – ha már a családjukra nem számíthatnak – legalább jutna egy-egy mentor.
2025-ben ott kellene tartanunk, hogy alig vannak gyermekotthonok, mert a nevelőszülői hálózat elég erős ahhoz, hogy minden gyereknek jusson család. Ezzel szemben a tapasztalat az, hogy a törvényi kötelezettség ellenére tele vannak ezek a helyek, sőt egyre több tizenkét év alatti gyerek kerül be, ráadásul sok óvodás vagy akár háromévesnél fiatalabb is, és olykor ugyanúgy nem tudják megvédeni őket az atrocitásoktól, érzelmi elhanyagolástól, mint a családban, ahonnan kiemelték őket. Az valamennyire segítene a helyzeten, ha az otthon jobban hasonlítana egy kiscsaládos életformához, kisebb csoportokkal, de egyelőre sajnos sokkal nagyobbak a gondok ott, ahol nem csak minden egyes gyermekotthon, de még a csecsemőotthonok, kórházi osztályok is tele vannak gyerekekkel.
Kapcsolódó cikkek
