Több száz kisbaba él jelenleg is kórházban, mert szüleik nem tudják, vagy nem akarják hazavinni őket. A jogszabályi módosítások nyomán 2024. júliusa óta felgyorsult azoknak a babáknak az örökbeadása, akiket 6 hete nem látogat a családjuk. Az SOS Gyermekfalvak örökbefogadó anyák történetén keresztül mutatja be, mit tapasztaltak a hónapokra kórházban hagyott gyerekekkel és ellátásukkal kapcsolatosan a jogszabályi változások után.
Illusztráció: Getty
“2023 decemberében adtuk be a papírt az örökbefogadásra, egy évre rá lett meg az alkalmassági határozat. Mi nagyon elfogadóak voltunk, három éves korig vállaltunk, és nem volt fontos a származás. Ő volt az első, akit kiajánlottak.
Amikor felhívtak, annyira sírtam, hogy abba kellett hagynom a munkát a gyárban, kimentem a mosdóba, hogy összeszedjem magam, mert nem nagyon bírtam felfogni a történéseket. Sem nekem, sem a férjemnek nem lehet gyerekünk, de nagyon szerettünk volna. Lombiknak nem mentünk neki, mert az nekem nehéz lett volna, így ez maradt. Rögtön felhívtam a férjemet, hogy kisfiunk lesz, anya leszek. Aztán visszamentem dolgozni, és este 8-ig dolgoztam, mintha mi sem történt volna. Közben meg megfordult a világ, az egész életünk megváltozott egy perc alatt.
Tudom, hogy van három bátyja is, egyiket most adják örökbe. Ezeket csak a gyámtól hallottam, elszólásokból. A szülők huszon-pár évesek lehetnek, az anyuka vándorló életet él, de nem tudok róla többet.
Bementünk a kórházba, megnéztük a kicsit, szerelem volt első látásra.
A férjem is, meg én is ugyanazt éreztük: ez a gyerek a miénk, hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja. Felvettem a karomba, megetethettem, pelenkázhattam. Aztán hónapokig nem láthattuk újra. Azt mondták, nincs meg az anyakönyvi kivonat, és amíg az nincs, nem hazaadható. És amíg nincs anyakönyvezve, addig nincs gyámi engedély se a látogatásra. Hiába találtak minden téren alkalmasnak minket az örökbefogadásra, meg volt a határozat is, aztán mégsem.
Csak akkor tűnt fel a csecsemősöknek, hogy nincs papírja, amikor elindult volna az örökbeadása. Nem engedték, hogy látogassuk, pedig mi már tudtuk, hogy a miénk, úgy mentünk a kórházba hozzá, hiszen ezt mondták nekünk. Mondta a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, hogy várnunk kell, de hamar megoldódik.
A papírmunka és a huzavona ment hónapról hónapra. De hogy nem vette észre senki, hogy a gyerek hivatalosan nem létezik? Azt mondták, az lehetett a baj, hogy amikor a kisfiú megszületett, körbejárt az anyakönyvvezető az osztályon, de nem találta az anyát, ezért elmaradt a papírozás. A kisfiú létezett, de mégsem.
Aztán egyszer csak kiadták az engedélyt a látogatáshoz. Örültünk, már rohantunk volna, aztán mégis visszavonták. Új engedélyt állítottak ki, aztán az valamiért mégsem volt jó nekik, közben elhalálozott az ügyintéző, akkor megakadt az egész folyamat. Ez ment hónapokig. Összesen négy hónapig nem láthattuk, én ebbe majdhogynem kikészültem… Bármikor, amikor telefonáltam, mondták, hogy nyugodjak meg, már intézik, meg ne őt hívjam, hanem ezt hívjam, azt hívjam, össze-vissza telefonálgattam.
Az SOS Gyermekfalvak egy korábbi kutatásában örökbefogadó szülőket kérdezett többek között arról, hogy mi jelentene leginkább segítséget számukra.
Legtöbben az örökbefogadási eljárás gyorsítását nevezték meg (62,1 %), a szülők harmada a támogató társadalmi közeget hiányolja, illetve több szakmai, akár pszichológiai segítséget is igényelnének.
Mire szóltak, hogy most már látogathatjuk, elkezdődhet az ismerkedés, már betöltötte a féléves kort.
Elkezdtünk bejárni hozzá a kórházba. Volt ott egy elkülönített rész, ahol vele lehettünk, tisztába tehettük, etethettük, játszhattunk vele. Meséltek róla, hogy mit szeret, mit nem, hogy viselkedik az emberekkel, hogy reagál a dolgokra. Addigra már hat hónapos volt, ezek már eléggé kijöttek nála, szokásai lettek.
Mikor hoztuk hazafele, a szemünk előtt toltak be egy másik kisbabát, hogy érte is mindjárt jönnek. A mienkkel együtt volt vagy tíz otthagyott baba. Nagyon sok babát hagynak bent, rengeteget.
Két és fél hónapos volt a baba, amikor először láthattuk a kórházban, de csak karácsony előtt vihettük haza, addigra már majdnem hét hónapos volt. Miért kellett ennyi ideig várnunk? Miért kellett ennyi időt kórházban lennie egy egészséges picinek?!
Most nyolc hónapos a kicsi, és még mindig nem tud átfordulni az oldalára.
A mozgásában, a szocializálódásában, mindenben érezzük, hogy hónapokig kórházban élt. Nem fordul át, nem kúszik, nem mászik, idegenekkel a szemkontaktust nem tartja, nem is érdekli nagyon senki, csak akit ismer. Voltunk neurológusnál, azt mondták, fogyatékosságot nem látnak, a mozgásával viszont baj van. De nem csoda, hát hónapokig egy kis utazóágyban feküdt a gyerek, kivették, ha enni-inni adtak neki, tisztába tették, ennyi.
Nem érte őt semmilyen szociális inger a 6-7 hónap alatt, nekünk kell bepótolni a férjemmel. Amúgy meg nyugodt baba, csak akkor sír, ha fáj valamije. Nem nagyon sír, csak amikor éhes.
Amikor megjött az engedély, elkezdtük megint látogatni. Az jó volt, hogy mielőtt hazavittük, tudtuk szokni egymást, hogy nem teljesen idegenekhez jött haza. Aztán a következő két hét itthon nehéz volt, neki nagyon meg kellett szokni a környezetet, mindenkit, hogy felveszem, tisztába teszem, ilyenek. Hogy én vagyok itt mindig, az is biztos furcsa volt neki. Nem volt sírós, de én végig úgy láttam, hogy nem kapcsolódik. Senkihez. El van magában. Biztos megszokta, hogy hét hónapig egyedül volt, közömbös lett a világra. Ki kell alakulnia a bizalomnak. Nem csoda, hogy neki nincs – még tanulja. Tanulja, hogy itt vagyunk neki, most már örökre.”
A KSH legfrissebb adatai szerint tavaly a nyilvántartott örökbeadható gyerekek száma 2095 fő volt, közülük 1291 gyermeket adtak örökbe. Minden negyedik egy éves kor alatti.
Kapcsolódó cikkek
