Amikor repülnek a tárgyak, gyakran elhangzik a „nem”, a „hagyd abba”, vagy akár előfordulhat büntetés is. Pedig a kisgyerek dobálózása ritkán szól szándékos “rosszalkodásról” – sokkal inkább a tanulásról.
Egy tanulási fázis az is, amikor evés után repül az evőeszköz… (Kép forrása: Getty Images) (Forrás: Getty Images)
Az ok-okozati tanulás korai formája
Kisgyermekkorban a világ megismerése elsősorban a mozgáson és cselekvésen keresztül történik. Az egy-kétéves gyermek még nem elméletben tanul, hanem kipróbál, megfigyel, újra és újra ismétel. Amikor eldob egy tárgyat, az idegrendszere információt gyűjt: mi történik, ha elengedem? Milyen hangja van? Visszakapom? Ugyanaz történik legközelebb is?
Ez az ok-okozati tanulás egyik legkorábbi formája. A gyermek nem azért dobál, mert „rossz”, hanem mert az idegrendszere fejlődik. A dobás látványos, azonnali visszajelzést ad, és egyszerre mozgatja meg a testét, a figyelmét és az érzékszerveit is.
A határokat is teszteli a dobálással
Kétéves kor körül a dobálás gyakran kiegészül az önállósodási vággyal is. A gyermek kezdi felfedezni, hogy hatással van a környezetére – és a felnőttekre. Ha eldob valamit, anya reagál rá. Ez nem manipuláció, hanem kapcsolatkeresés és határtesztelés. A gyermek így tanulja azt, hol vannak a világ keretei.
Hároméves kor környékén a dobálás mögött már érzelmi okok is megjelenhetnek. Amikor a feszültség, düh vagy túl sok inger felgyűlik, és a gyermeknek még nincs elég eszköze arra, hogy ezt szavakkal kifejezze, a dobás egyfajta levezetés: a test beszél az érzelmei helyett.
Mi az, ami segíthet?
Felnőtt szemmel mindez tűnhet akár bosszantónak és kimerítőnek, különösen akkor, ha veszélyes vagy romboló helyzetről van szó. Ilyenkor fontos különbséget tenni a tanulás és a határok kérdése között. A dobálás mögötti üzenet megértése nem jelenti azt, hogy mindent szabad.
A büntetés azonban általában nem tanít. A kisgyerek idegrendszere ilyenkor nem azt tanulja meg, mit tehetne másképp, hanem azt, hogy a felnőtt kiszámíthatatlan vagy ijesztő. Ehelyett a nyugodt, következetes reagálás segíthet.
Ha a dobálás kísérletezésből fakad, érdemes olyan helyzetet teremteni, ahol ez biztonságosan megengedett: ilyen lehet a labdázás, a párnák dobálása, vagy a kinti mozgás. Ha pedig érzelmi feszültség áll mögötte, a kapcsolódás, az érzelmek megnevezése és a megnyugvás támogatása a kulcs.
A határok kimondhatók nyugodtan is: „Ezt nem dobjuk, mert fájhat. Ha el szeretnél dobni valamit, itt a labda.”. Így a gyermek egyszerre kap biztonságot és iránymutatást.
A dobálás tehát nem rossz viselkedés, hanem üzenet, és ha megtanuljuk ezt olvasni, nemcsak kevesebb konfliktusunk lesz, hanem a gyermek fejlődését is jobban tudjuk támogatni.
(Fotó: Magánarchívum)
A cikk szerzője Varga Vivien, gyógypedagógus, a Stlianos Babauszoda és a Steps & Play alapítója.
A kisgyerekek fejlődésével kapcsolatos további hasznos tippeket találsz a Steps & Play applikációban!
Kapcsolódó cikkek
