Én ebben hiszek. Nem azért, mert író vagyok, hanem mert olvasóként, “mindenevő” olvasóként kezdtem a pályafutásomat nagyjából hatéves koromban. És mert látom, hogy az olvasás nem egy hobbi, hanem kapaszkodó. Minden életkorban másképp tudunk kapaszkodni az elolvasott történetekbe.
Minden életkorban másképp tudunk kapaszkodni az elolvasott történetekbe. (Forrás: Getty Images)
Gyerekkorban: az első menekülőút
Azért nem ajánlom, hogy a gyerek a könnyebb utat válassza és – ha hagyjuk – mesefilmeken, telefonon szocializálódjon, mert bár olvasni, főleg kisgyerekként tulajdonképpen egyfajta erőfeszítés, de sokkal többé válhat általa később a gyerek, mint ha passzívan filmeket néz, és készen kapja a képeket, hiszen a filmnézéskor nem kell használnia a fantáziáját.
Egy gyerek nem azért olvas, hogy „fejlődjön”, meg hogy okosabb legyen, hanem azért, mert ott történik valami. Kincset találnak a történetben. Eltűnik egy kutya. Megoldanak egy rejtélyt. Valaki bátor lesz. És közben észrevétlenül ő maga is bátrabbá válik.
A gyerekkori olvasásnak nem az a lényege, hogy „szókincset fejlesztünk”. Hanem az, hogy a világ nem csak olyan, amilyennek látja. Hogy van választás. Hogy lehet másképp dönteni, sőt lehet és kell is dönteni, és bármit elérhet, amit csak szeretne. És igen, néha arról is, hogy ha valami ijesztő történik, akkor sincs vége mindennek.
Saját legújabb regényemben, a Minden rendben, csak eltűnt a nagyapámban azt is megmutatom, hogy egy tini, de egy kisgyerek számára is milyen érzés, ha eltűnik az életéből egy szeretett ember. Mert egy gyerek szemével nézve a világ néha ijesztő, néha teljesen érthetetlen. De ha van egy regény, amiben ezt átélheti, akkor már nincs egyedül. A könyvem egyébként felnőtteknek szól, de már a címéről, borítójáról is lehet beszélgetni a kicsikkel, hogy előjöjjenek az esetleges félelmeik, és fel tudjuk ezeket oldani, kibeszélhessük őket.
Kamaszkorban: amikor minden túl sok
A kamaszok nem olvasnak. Legalábbis ezt hisszük. Mindig a telefont látjuk a kezükben, de ez nem azt jelenti, hogy háborút hirdettek volna a betűk és a jó történetek ellen. Valójában csak mást olvasnak, mást keresnek.
Ők már nem a kalandot akarják. Hanem a választ az olyan kérdésekre, hogy mi van, ha nem találom a helyem?, Mi van, ha nem szeretnek?, Mi van, ha rosszul döntök?, Mi van, ha mégsem tetszem annak a fiúnak/lánynak?. Az olvasás ilyenkor tükör és menedék egyszerre.
Egy jó történet kimondja, de legalábbis elindítja bennük azt, amit ők még nem tudnak. Vagy nem mernek. Vagy nem is tudják, hogy bennük van. És talán ez a legfontosabb: az olvasás segít megfogalmazni a saját történetünket. Hiszen aki olvas, az egyszer csak elkezd gondolkodni, kérdezni, vitatkozni.
Ez az a pont, amikor már az olvasás rutinná válik, és ha kimaradnak is később időszakok, mégis könnyen visszatalál majd a könyvekhez az illető, és a történetek elsöprő erejében mindig is hinni fog: ha olvasol, könnyebb változnod, változtatnod, hinned és megtenned valamit. Ez a tudás már jelzi azt is, hogy a kamaszból hamarosan felnőtt lesz.
Felnőttként: amikor már „nincs idő”
Ez a “kedvenc” kifogásom: Nincs időm olvasni. Milyen sokszor hallottam már! “Nincs idő olvasni”, miközben görgetünk. Nézünk. Hallgatunk.
És persze egyre fáradtabbak vagyunk. Pedig ott van ám a gyógyír, az újjáélesztő varázsszer a könyvespolcunkon! Az olvasás felnőttként már nem menekülés, hanem visszatérés, méghozzá önmagunkhoz.
Egy könyv lelassít. Nem ugrál. Nem villog. Nem akar egyszerre tíz dolgot megmutatni, megoldani az életedben, miközben még táncolni is megtanulsz, hanem csak ott van, és ha elkezded, akkor nem fogod tudni letenni. Persze ehhez az kell, hogy te is ott legyél vele, légy rá nyitott, mert előfordulhat, hogy az olvasás az egyetlen tevékenységed, amely közben végre meghallhatod a saját gondolataidat.
Én írás közben érzem ezt: amikor egy jelenetben benne vagyok, amikor látom a szereplőimet – például amikor a nagyapát „elveszítem”, és együtt keresem Milivel –, akkor pontosan tudom: ezért fontosak a történetek, mert segítenek megérteni azt is, amit a valóságban még nem tudunk.
Az olvasás empátiát tanít. Ez nem hangzik izgalmasan, de az egyik legfontosabb dolog a világon. Amikor olvasol, valaki más fejében vagy, megélhetsz egy csomó új életet. Valaki más érzéseit érzed. Valaki más döntéseit érted meg, még akkor is, ha talán nem értesz vele egyet. És ettől leszünk egy kicsit jobbak, empatikusabbak, megértőbbek másokkal, és igen, saját magunkkal is.
Megtalálod önmagad?
Én nem hiszek abban, hogy kötelező olvasni, hogy olyasmit is muszáj lenne elolvasni, ami az első húsz-ötven oldal után nem fog meg minket. De abban nagyon hiszek, hogy mindenki megtalálhatja azt a könyvet, ami beszippantja. Lehet, hogy 9 évesen, lehet, hogy 17 évesen. Lehet, hogy egy válás után. Vagy egy nyáron, amikor végre lelassul az élet.
De amikor ez megtörténik, akkor valami megváltozik, és onnantól már nem lehet többé „nem olvasni”. Mert akkor már tudod, milyen érzés eltűnni egy történetben, és közben egy kicsit jobban megtalálni önmagad.
FEJŐS ÉVA: MINDEN RENDBEN, CSAK ELTŰNT A NAGYAPÁM
Fotó: Lampion kiadó
Amikor Mili nagyapja, a híres, sármos, kissé különc karmester eltűnik az idősek otthonából, a család pánikba esik. Mili is nyomozásba kezd – barátokkal, segítőkkel, titkokkal és jó adag humorral –, és a nyomok elvezetik őket a Balaton partjára… vagy még annál is messzebbre. Ahogy a múlt darabkái lassan összeállnak, nemcsak a nagyapja rejtélyes eltűnése válik világossá, hanem Mimi és csaladtagjai élete is új értelmet nyer: elfeledett álmok, elsuttogott szerelmek, elhallgatott döntések – de ezen különös nyáron mindenkinek jár egy új esély.
Fejős Éva új regénye három generáció története: benne kaland, családi titok, zene, humor, szerelem és újrakezdés – minden, amit csak az élet tud ilyen bravúrosan megrendezni.
Kapcsolódó cikkek
