Nem bánod, ha ezt kiposztolom? – kérdeztem a férjem, Pawełt.
Egy ferde mosolyt villantott rám, és rábólintott a fotóra, amelyen vigyorogva, kórházi köpenybe burkolózva, kerekesszékben ülve, két hüvelykujjal felfelé mutatott. Mivel Paweł nem volt jelen a közösségi médiában, ezért az engedélyét kértem a fotó posztolásához. Szerettem volna megosztani a hírt és megköszönni mindazoknak, akik segítettek, támogattak, információkkal láttak el minket a műtétet megelőzően.
“Minden tökéletesen ment” – mondta az urológus. “Ne feledjétek: jég és pihenés.”
Nem volt egyszerű meghoznunk a döntést, hogy nem vállalunk több gyermeket. Mindketten 31 évesek voltunk, és a kilencedik házassági évfordulónkat terveztük megünnepelni. A harmadik és egyben utolsó gyermekünket hét hónappal korábban szültem. Paweł felvetette a vazektómia lehetőségét az első gyermekünk után, aki két hónappal korábban született meg egy nehéz terhesség után, de ennek ellenére én több gyermeket akartam. A második gyermekünk után félig tréfásan megemlítette ezt az egyik orvosnak, aki megdöbbent és azt tanácsolta, hogy ne tegyük, mert még olyan fiatalok vagyunk. Miután azonban megszületett a harmadik gyermekünk, mindketten készen álltunk rá.
Nem akarta, hogy engem kössenek el. Nem akarta, hogy örökre tablettát szedjek, spirált használjak vagy bármi más módszert a sok közül. Tőlünk nőktől várják el, hogy teljes felelősséget vállaljunk a születésszabályozásért, annak ellenére, hogy minden párkapcsolatban két ember van.
“Igazad van” – mondtam. “Most te jössz.”
Mire hazavittem a vazektómia után, és adtam neki némi fájdalomcsillapítót és jeget, már el is felejtettem a posztot, és a gyerekeinkkel voltam elfoglalva.
Aztán anyám hívott. Tudni akarta, hogy hallottunk-e valamit Paweł anyukájáról. Megnéztem a telefonomat, és észrevettem, hogy egy csomó nem fogadott hívásom volt- az édesanyjától, az édesapjától és a testvérétől.
Anyósom, a fiával ellentétben, aktív volt a Facebookon, és látta a bejegyzésemet. Azonnal felhívott mindkettőnket párszor, majd kapcsolatba lépett az anyámmal, és a beszélgetést azzal nyitotta, hogy hisztérikusan kiabált: “Nem tudtam, hogy a lányod ilyen! Hogy tehette ezt a fiammal? Neki kellett volna ezt tennie, nem a fiamnak!”
Anyám, aki akkor éppen dolgozott, iszonyú türelemmel próbált rájönni, miért zúdít ennyi gyűlöletet rám, a lányára, a veje anyja.
Paweł és én bevándorlók vagyunk – ő lengyel, én pedig Trinidadból származom -, és ez az egyik a sok kötelék közül, ami köztünk kialakult. Annak ellenére, hogy a világ különböző részeiről származunk, ugyanazok az alapvető értékek jellemeznek bennünket. Tudtuk, hogy a családjaink jobban részt vesznek a mindennapi életünkben, mint amit az amerikai születésű barátainknál tapasztaltunk. A tolakodó, túlzó viselkedés nem idegen tőlük. Ez az, amit mindketten átéltünk egész életünkben. De ez most mégis más volt.
Általában a nőket teszik felelőssé a születésszabályozás kérdéseiért. A férfiakat nem. Miért nem? Miért nem folytatnak a férfiakkal rutinszerűen ilyen beszélgetéseket az orvosaik? Miért hátrált meg a férjem urológusa, amikor Paweł megemlítette a vazektómiát anélkül, hogy előbb kíváncsi lett volna a mi történetünkre? Az üzenet egyértelmű: a születésszabályozás felelőssége mindig a nőkre hárul. A vazektómia biztonságos és a születésszabályozás egyik leghatékonyabb formája.
A vazektómiáról való beszélgetésnek meg kell változnia.
Paweł édesanyja teljesen kétségbe volt esve amiatt, hogy mit szólnak majd a lengyelországi családtagjaik a fia döntéséhez. Reakciói és viselkedése elválaszthatatlanul összekapcsolódott a vallással. Az ő hite szerint a fogamzásgátlás tilos. De ezen túlmenően azért is reagált így, mert a vazektómiával kapcsolatban rengeteg téves információ kering. Elhitte azt az elterjedt mítoszt, hogy a vazektómia kasztrációt jelent. Ez nem így van. A vazektómia egy egyszerű és gyors ambuláns eljárás, amelynek során az ondóvezetéket elkötik. De íme egy másik tény is: szinte minden vazektómia visszafordítható.
Az apósom később felhívta a férjem, hogy leordítsa: “Nem tudod, hogy anyád szívbeteg? Nem kellene így felhúznia magát. Ha meghal, az a te hibád lesz.”
Paweł ezután olyasmit kért tőlem, amit még soha: vegyem le a posztot. Az iránta érzett szeretetből és tiszteletből töröltem a posztot, de a kár már megtörtént. A családunk mindkét oldala felbolydult. A családja engem hibáztatott ezért az eretnek cselekedetért, egy olyan döntésért, amelyet a fiuk hozott a saját testével kapcsolatban.
Bárcsak itt véget érne a történet.
Apám azt mondta anyámnak és a nővéremnek, hogy szerinte nekem kellett volna “elintéznem”, nem Pawełnak.
Mindkettőnk családja tudta, hogy első gyermekünket császármetszéssel hoztam világra. Két hónappal korábban érkezett, koraszülött volt, és az első évben az életéért küzdött. A második terhességemmel nem volt semmi komplikáció, de az első tapasztalat miatt kilenc hónapig bénító félelmet éltem át. A második lányunk születése utáni négy veszteséget követően megszületett a harmadik és egyben utolsó gyermekünk. Ez az utolsó szülés majdnem az életembe került, amikor szülés utáni vérzésem volt, 15 perc alatt több mint fél liter vért vesztettem. Sürgősségi műtéten estem át és majdnem egy évig tartott a felépülésem.
Apám szavai mélyre mentek. Mindkettőnk családja végignézte, ahogy majdnem meghalok, de ez mégsem számított. Beszélgettek a testemről – nélkülem. Apám gondolkodásmódja egyértelmű volt: a férfiaknak épnek kell maradniuk.
Azok, akik támogatják a patriarchális társadalmat, megmondják a nőknek, hogy mit tegyenek a testükkel. Elég ebből. Ezeknek az eljárásoknak a hatásai mentálisan, fizikailag és érzelmileg is megviselhetnek minket. De ezeket a részleteket gyakran bagatellizálják és elhallgatják. Beszéljünk újra a tényekről: a vazektómia kevésbé invazív és kevésbé költséges eljárás, mint a petevezeték-elkötés. A vazektómiával kapcsolatos információknak általánosan elérhetőnek kell lenniük. Ha nem mondjuk ki az igazságot, akkor a hallgatásunk csak a vazektómia témájának további elutasítását konzerválja és fenntartja azt az elvárást, hogy a nőknek kell vállalniuk ezt a terhet.
Az apósom haragja ellenem irányult. Mivel a társadalmunkban nem beszélgetünk eleget a vazektómiáról, nem is értették, hogy a fiuk mit választott, mi történt vele. Mégis erős és határozott volt a véleményük. Az apósom és az apám fenntartják a nők hibáztatásának körforgását, és arra kényszerítik őket, hogy egyedül vállalják a felelősséget ezekért a kérdésekért.
Paweł szereti a vazektómiát – ezek az ő szavai, nem az enyémek. Ő ünnepli, és nyitott arra, hogy megossza tapasztalatait bárkivel, aki többet akar tudni róla. Ez az a megközelítés, amelyet bátorítanunk kell, mert teret ad az őszinte beszélgetéseknek, és így megtanulhatjuk, hogyan vállalhatunk egyenlő felelősséget a kapcsolatainkban.
(Cikk forrása: parents.com)
Kapcsolódó cikkek
