A gyerek könnyen tanulja a helyes formákat. Legfontosabb tehát, hogy mindennapi beszédünket otthon is, a leghétköznapibb helyzetben is azokhoz az illemszabályokhoz igazítsuk, amelyekre őt is szeretnénk megtanítani.
A kicsi csak otthon, “tréningalsóban” lát minket, nem akkor, amikor udvariasan tárgyalunk munkatársunkkal. Amint beszélni kezd, itt az ideje, hogy erre odafigyeljünk. Egyszerűbb, ha rögtön a helyes formát sajátítja el. Így nem is kell tanítanunk őt, csak jó példával elöl járnunk.
Sajnos mégsem ilyen egyszerű a dolog. Sokszor érthetetlen okból az egyébként már jól beszélő gyerek is “megnémul”, ha köszönnie kellene. Minél nagyobb a gyerek, annál kínosabb ez a helyzet. A szülő úgy érzi, őt fogják minősíteni, ha gyereke nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik. Még sok ilyen helyzet vár, ezért legjobb, ha már most tisztázza magával: én átadtam a helyes mintát a gyereknek, nem nekem kellemetlen a helyzet, de szeretem őt, ezért nem akarom, hogy neki (később) kellemetlensége adódjon udvariatlanságából, tehát tovább próbálkozom.
A kicsi személyiségétől függ, milyen módszer válik be. A szelídebb, engedelmesebb gyerek, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak, utánunk mondogatja az udvariassági formulákat, ha az adott helyzetben a szájába adjuk a szavakat. Nála talán eredményes a “köszönj szépen a néninek” figyelmeztetés. Szerencsésebb, ha már előre szólunk: ott jön Kati néni, majd ha ideér, köszönünk neki.
Néha azért marad el a köszönés, mert annyira el van foglalva saját élményeivel. Ilyenkor ne törjük le a lelkesedését, legfeljebb később mondjuk: nahát, még nem is köszöntünk. A dacos gyerekre semmiképpen ne szóljunk rá mások előtt, mert csak toppantás, pofavágás, egyéb elrejtenivaló következhet. Inkább köszönjünk és válaszolgassunk helyette, mintegy az ő szavaival. Egyszer csak kibújik belőle: tudom magam is.
A találkozás után magunk között mindig beszéljük meg néhány mondattal a történteket. Dicsérjük meg a kicsit, ha szépen köszönt, értelmesen felelt. Ellenkező esetben mondjuk meg neki, hogy szégyelltük magunkat a helytelen viselkedése miatt, és határozzuk el, hogy legközelebb mit hogyan mondunk, teszünk majd.
Nem a hangerő vagy idegességünk vezet a célhoz, inkább a sok gyakorlási lehetőség. Erre pedig adódik alkalom bőven: utcán, bevásárláskor, lépcsőházban. Adjunk elő otthon mulatságos bábjeleneteket, amikor a gyerek érzelmileg az udvarias figurával tud azonosulni.
Bemutatkozhatnak, köszönhetnek a babák, amikor vásárlósat, óvodásat, doktorosat játszunk. Ne csináljunk hiúsági kérdést abból, hogy kinek a gyereke udvariasabb. Azonban az igaz, hogy az udvarias, jó beszédkészségű, jó fellépésű gyerek már kicsi korában sok sikerélményt zsebelhet be ámuldozó környezetétől.
Érdemes tehát otthon, játékos formában elültetni bennük az alapvető illemszabályok csíráit, hogy óvodába kerülve könnyebben boldoguljanak a társas érintkezésben.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
