Ágytól, asztaltól, gyerektől…

mediáció párkapcsolat házasság válás családterápia gyerekelhelyezés

Ágytól, asztaltól, gyerektől

Döbbenetesen sok “válási árva” hordozza a család felbomlásának terheit. Rajtuk a megkeseredett, nem ritkán depressziós szülők nehezen tudnak segíteni. Jó lenne megelőzni a komolyabb lelki sérüléseket. Ám ehhez tudatosságra, a váló felek együttműködésére és határtalan önuralomra lenne szükség.

Kettős teher

Minden házasságnak vannak nehezebb szakaszai. Ha mindkét fél képes komoly erőfeszítéseket tenni a megoldás érdekében, ezekből többnyire ki lehet lábalni. A válság nem tűnik el nyomtalanul, figyelmeztető jeleket hagy maga után, megváltoztatja a pár gondolkodását, érzelmeit, nemritkán elmélyíti kapcsolatukat.

Ám van, aki a válságos időszakban elszenvedett sérelmek terhe alatt összeroppan, nincs ereje a kapcsolat újraépítéséhez, feladja. Van olyan is, aki úgy gondolja: a válás az egyszerűbb út, tiszta lappal kezdheti újra az életet, végre elindulhat a várva várt boldogság felé új családjával. Amikor meghozzák a döntést, nem is sejtik, mi vár rájuk. Miközben a felnőttnek meg kell vívnia saját belső harcait, ugyanilyen nagy teherként szakad rá a kérdés: hogyan segítse át a nehéz időszakon a gyereket? Hogyan nyugtassa meg a kicsit, amikor ő maga is a pokol legmélyebb bugyraiban jár? Hogyan mondja el neki, hogy felbomlik a biztonságot jelentő család?

A válasz nagyon egyszerűnek tűnik, de a megvalósítás nem könnyű. A gyereknek mindig az igazságot kell elmondani, a lehető legegyszerűbb módon, számára érthető szavakkal, lehetőleg minél kevesebb indulattal. Azt természetesen érezheti (és érzi is), hogy a szülő számára nagyon szomorú, ami történik, de nem szabad megterhelni azzal, hogy a felnőtt rázúdítja a fájdalmát, a sérelmeit és tehetetlen dühét. Rég rossz, ha úgy kezdődik ez a beszélgetés: “az a szemét apád/anyád…”. Bármit tett is a másik szülő, nem vehetjük el a gyerektől azt a lehetőséget, hogy továbbra is szeresse őt. Nem a gyerek válik, hanem a szülők!

Természetesen a higgadt beszélgetéshez nagy önuralomra van szükség. Főleg akkor, ha a gyerekkel maradó szülőre hárul ez a feladat, aki nagyon jól tudja, hogy neki kell kezelnie majd a válásból fakadó összes probléma oroszlánrészét, mindhalálig.

Nem kell hosszú beszédet mondani, csak a tényeket és azt, hogy most embert próbáló idők jönnek, de a szülők mindent megtesznek azért, hogy számára könnyebb legyen. Biztosítsák arról is, hogy nem miatta válnak el. Ez nagyon fontos, hiszen a legtöbb gyerek önmagát hibáztatja a történtekért.

Gyerekek a válásról

A New York Vintage Books 1981-ben kiadott egy gyűjteményt, ahol 11-14 éves gyerekek válással kapcsolatos tapasztalatairól olvashatunk. (The Kids Book of Divorce) A gyerekek (és a szakemberek) szerint a szülőknek a következőket kellene feltétlenül tisztázniuk a kicsikkel:

– A szülők már nem szeretik egymást, de továbbra is szeretik a gyerekeiket. A válás nem jelenti azt, hogy tőlük is el akarnának szakadni.

– Nagyon nehéz volt ez a döntés, de nem tudtak jobb megoldást.

– Hol és hogyan fognak élni a különvált család tagjai a válás után?

– Milyen gyakran találkozhatnak a különélő szülővel, rendszeres lesz-e a találkozás?

– Miért válnak el a szülők? A gyerekek érthető és őszinte választ várnak.

Ki a hibás?

Szinte elkerülhetetlen, hogy a gyerek bűntudatot érezzen a család széthullása miatt, hiszen egyik alapvető érzése a szülőkkel kapcsolatban, hogy tökéletesnek hiszi őket. Csak akkor érezheti magát biztonságban ebben a zűrös világban, ha szinte isteni erővel ruházza föl szüleit: apa és anya mindenható, tökéletes, megoltalmaz minden bajtól.

Ehhez a hithez ragaszkodik még akkor is, ha a külső szemlélő számára tisztán látható, hogy a szülő butaságokat csinál, hibát hibára halmoz. A gyerek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülők gyengék, kiszámíthatatlanok vagy igazságtalanok. Az óvodáskorúak gondolkodásában ráadásul még nem különül el a fantázia a valóságtól. Ha akár egyszer is “a pokolba kívánta” valamelyik szülőt, válás esetén szinte biztosra veszi, hogy “megfogant az átok”, ő az oka mindennek.

A fenti gondolatmenet talán erőltetettnek látszik, ám gyermekpszichológiai szakrendelőkben gyakran derül ki, hogy jórészt a gyermeki bűntudat okozza a válás (vagy egy családtag betegsége, halála) után kialakult elhúzódó lelki tüneteket.

Ranschburg Jenő:

Mágia

Emlékszem rá, egyszer megvert apu,

mert rossz voltam. Sarokba állított…

Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,

mert közben ásított.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,

s titkos jelt a körökre,

ne verjen meg többé soha,

és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment

nagyon sok napja már…

s az oviban utálom azt, akit

este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott,

de eljön majd, ha véget ér a per.

Csak én tudom, miattam nem jöhet,

hisz én tüntettem el!

Mit érez az óvodás?

Félelmet az elválás miatt: elveszti azt a biztonságos, megváltoztathatatlannak hitt családi egységet, amelyben eddig élt. Különösen érzékenyen érinti minden más apró változás az életében, akár a napirendjéről, akár a szobájáról vagy a környezetéről van szó.

Szinte kapaszkodik a szülőbe, folyton vele akar lenni – szorongását erőszakossággal is levezetheti, sokszor épp azon a szülőn tölti ki a dühét, akihez annyira ragaszkodik. Az elalvás nagyon nehéz, félelmetes lehet számára, hiszen ez is az elválás egyik formája.

Viselkedése visszaeshet egy korábbi fejlődési szintre, újra előtörhetnek már megoldottnak vélt problémái (szenvedélyes ujjszopás, bepisilés, alvászavarok). Ha a szülő ezt úgy értelmezi, hogy a gyerek időt kér a rászakadt nehézségek feldolgozására, türelmesebb lesz, és ki tudja várni a helyzet javulását.

Az óvodáson konkrét félelmek is eluralkodhatnak. Mivel nincs tisztában az elvont fogalmakkal, az elválást halálként is értelmezheti.

Gyakran mindkét szülőt egyformán biztosítja arról, hogy őt választja, őt szereti. Ilyenkor nem hazudik, hanem az éppen uralkodó érzelmeit közli. Ebben megerősíti az a tény, hogy a szülő látványosan örül az ilyen megnyilvánulásoknak.

Mit érez a kisiskolás?

Ő a félelmek mellett már valódi szomorúságot is átél. Akár odáig is eljuthat, hogy teljesen aláveti magát a szülők közötti viszálykodás eseményeinek, lemond saját vágyairól, céljairól.

Lehet, hogy bezárkózik, nem mer érzelmeiről beszélni, mert elvesztette a bizalmát a szülőkben. Megtapasztalta, hogy beszélni veszélyes, hiszen soha nem tudhatja, mi zúdulhat rá, ha megfogalmazza érzéseit.

Más esetben megpróbálja tudatosan irányítani a szülő-gyerek viszonyt: viselkedésével apró ajándékokat próbál kiérdemelni. Itt a tárgyak jelentik a kapaszkodót és annak igazolását, hogy a szülők szeretik őt.

A távozó szülőre szinte rögeszmésen rátapad. Költözéskor vagy a válás kimondásakor fizikai tünetek is megjelenhetnek (hasfájás, nehéz légzés).

Előfordul, hogy tudatosan keltett problémákkal próbálja magára irányítani a figyelmet: ha a szülők eddig közösen aggódtak amiatt, hogy sovány, most valódi éhségsztrájkba kezd (és csak titokban eszik).

Évek múlva

Megvizsgálták, hogy a későbbiekben mi befolyásolja az “elvált élethez” való alkalmazkodás sikerét:

– Milyen kapcsolat alakul ki a válás után a szülők és a gyerek között?

– Mennyire rendezett a válás után a család élete?

– Mennyiben váltotta be a válás a szülők reményeit? Jó megoldás volt-e a válás a kialakult problémákra, vagy végül megbánták a döntést?

Mindenki mindenki ellen

A legtöbb családban a válás után jön a neheze. Ahogy Ranschburg Jenő megjegyezte: “Amikor beadják a válókeresetet, általában “csak” nem szeretik egymást, de mire a válás lezajlik, már gyűlölködnek.” Kialakulhat akár az is, hogy mindenki mindenki ellen fordul, a családtagok életét teljesen átszövik az indulatok, felhasználják egymást a “másik oldal” ellen, úgy, hogy szinte észre sem veszik, mekkora kárt tesznek magukban és gyerekeikben.

Borzasztó nehéz higgadtan és körültekintően kezelni a helyzetet, hiszen mindkét szülő lelke sérül, ha más nem, az önértékelés biztosan meginog. Ahelyett, hogy “én egy rendes, értékes ember vagyok” most azt érzi: “csak egy senkiházi, értéktelen emberrel lehet ezt megtenni”, illetve “csak egy senkiházi, értéktelen ember tesz ilyet”. Ezzel a tudattal nem lehet sokáig együtt élni. Az elvált felek, amikor csak lehet, igazolni próbálják tetteiket. Ez az oka, hogy még a “kulturált válást” maguk mögött tudó szülők is nehezen állják meg, hogy ne vonják be a harcba a gyereket.

Ennek számtalan módja lehet. Ezek közül néhány:

– A szülők rivalizálni kezdenek: mind a ketten a másikról való leválást várják el: az egyik szülőt a másik megtagadásával kell megnyernie a gyereknek.

– A szülők üzenetközvetítőnek használják a gyereket: “mondd meg annak a … anyádnak”.

– A szülők titkokat bíznak a gyerekre (például az új élettársukról), amit a másik szülőnek nem szabad elárulnia.

– A szülő bírálja a másik szülő nevelési elveit, és mindent megenged a gyereknek, ha vele van.

– A szülő lelki szemetesládának használja a gyereket, minden bánatát rázúdítja.

Mit tesz a gyerek?

Agresszív lesz, szorongását dühöngéssel fejezi ki. Bezárkózik, és rémülten, szorongva, tehetetlenül tűri a feje fölött zajló játszmákat. Szinte folyamatosan az jár a fejében: vajon hogy élhetné túl ezt a napot, hogy úszhatná meg a kínos helyzeteket.

Mivel a gondolkodása teljesen beszűkült, nincs lehetősége a körülötte folyó egyéb dolgokkal foglalkozni: nem figyel az órán, elfelejti felírni a leckét, sorra elveszti a tárgyait, nem gyakorol, nem köti le semmi az érdeklődését. A szülő ebből csak azt látja, hogy kibírhatatlan, hozza az egyeseket, trehány, nem tanul… Hogy még a kölyök is kibabrál vele, amikor neki amúgy is annyi baja van…

Van a gyerek számára más út is – semmivel sem jobb, mint az első. Kihasználhatja a szülők közötti feszültséget, egyiket befeketíti a másik előtt, ha az egyik bünteti, a másikhoz menekül, aki természetesen megvédi őt – és viszont. Az ilyen elmérgesedett helyzetből senki sem kerülhet ki győztesen.

A legjobb, ha bele sem megyünk ezekbe a játszmákba. Érdemes leküzdeni ellenérzéseinket, és a másik szülővel fehér asztal mellett megbeszélni a problémáinkat – legalább most, amikor már “csak” a gyerek érdekei sürgetik a párbeszédet. Nagy segítséget nyújthat ebben egy családterápiás szakember, vagy a mindenki számára elérhető mediációs szolgáltatás.

A mediáció során egy konkrét probléma (gyerekelhelyezési ügy, láthatás, válás, más konfliktus) kerül terítékre, úgy, hogy a vitázó felek mellett egy konfliktuskezelésben jártas, úgynevezett mediátor is jelen van. A mediátor szerepe, hogy a beszélgetést kulturált keretek közt tartsa, ne engedje, hogy az eluralkodó érzelmek miatt a vita parttalanná váljék. Hozzásegíti a feleket egy közös, mindkettejük számára elfogadható és megvalósítható megoldáshoz.

Kapcsolódó cikkeink:

Forrás: Kismama magazin