Hogy is lehetne valaki nyugodt, amikor kisgyereke van? Alig lehet elképzelni még egy ilyen feszültséggel teli állapotot! Hiába a megkönnyebbült sóhaj a szülőágyon, amikor megpillantjuk egészséges kisbabánkat, mostantól minden percben aggódhatunk. Már az első kanalaknál félhetünk az allergiától, amit esetleg éppen a most belapátolt étel vált ki, aztán gondolkodóba eshetünk, nem kényeztetjük-e el helyrehozhatatlanul az esti ceremóniával…
Mindent jól akarunk csinálni, és állandóan úgy érezzük, árgus szemek figyelik igyekezetünket. Anyósunk, szomszédasszonyunk, mindenki jobban tudja, hogyan kellene gyereket nevelni, különben nem osztogatnák tanácsaikat.
Csak a gyerek nem tudja, mi a rend, ő ugyanis világra szóló hisztit csap egy nyalókáért a pénztár előtt, makacsul szorítja a kapaszkodót a buszon, miközben lefelé tolnánk a babakocsit, és elkeseredett küzdelembe kezd a doktor bácsival. A baj csak tetőzik, amikor összehasonlítgatjuk az életünket egyes táblázatok adataival, amiből az derül ki, hogy túl sovány vagy éppen kövér, túl későn lett szobatiszta, és túl korán vezettük be a zöldborsófőzeléket.
Nézzük távolabbról!
Igazán mindenre van okunk, csak éppen lazaságra nincs. Mégis erre az oldott lelkiállapotra lenne szükségünk, gyerekeinknek pedig még inkább. Időnként álljunk meg, próbáljuk meg a kívülálló szemével figyelni helyzetünket! Akkor észrevehetjük, hogy…
– túl sokat fegyelmezünk. Fára mászik a gyerek? Nem szabad, nehogy leessen! Pedig mennyi tapasztalatot szerez, ha hagyjuk! Legközelebb csak a vastag ágakra merészkedik. Ne féltsük a kisebb balesetektől, ezek óvják meg a nagyobbaktól. Saját tapasztalatai értékesebbek figyelmeztetéseinknél.
– túl sok a fejlesztés. Jó, ha foglalkozunk csemeténkkel, de ennek nem az a megfelelő módja, hogy a játékos angolról úszásra, onnan gyermektáncházba cipeljük óvodásunkat. Ne hagyjuk meggyőzni magunkat arról, hogy az irányított foglalkozások fontosabbak a kötetlen játéknál.
– túlzott elvárásainkkal magunkat is túlterheljük. Ha úgy gondoljuk, mindig gyerekünk rendelkezésére kell állnunk, mindig meg kell találnunk a megfelelő hangnemet, mindig türelmesnek kell lennünk… nos, akkor állandó lelkifurdalással küzdhetünk, és ez rátelepedik a család hangulatára.
Éppen az ellenkezőjére lenne szükségünk. Olyan belső nyugalomra, amely megengedi, hogy számos hétköznapi apróságon mosolyogjunk, amellett persze, hogy az igazán fontos dolgokat komolyan vesszük. Nem könnyű ezt elérni, de apró lépésekben közelíthetünk felé. Tudatosítsuk magunkban, hogy…
– senki nem ért jobban gyerekünkhöz, mint mi. Évezredes program hozza működésbe anyai ösztönünket, amint kisbabánk rázendít, és kétségbeesetten hadonászni kezd karjaival. Ne hagyjuk, hogy kéretlen tanácsadók szava elnyomja ezt a belső hangot. Nyugodtan hallgassunk saját érzéseinkre, akármit mond is anyósunk vagy a barátnőnk.
– nem tudunk minden bajt elhárítani. Bár mindent megteszünk, hogy síró kisbabánkon segítsünk, a hasfájást, fülfájást, fogzással járó nyűglődést mégiscsak neki kell elviselnie. Nem tudjuk mindentől megkímélni, nem mi vagyunk a hibásak, ha sír.
– minden elmúlik egyszer. Ezt elhihetjük a tapasztaltabb szülőknek. Persze nehezen tudjuk elképzelni, hogy visszasírjuk még az álmatlan éjszakákat, a dackorszakot. Pedig még ez is előfordulhat majd, amikor éjszakánként a rockkoncertről vagy a túlélőtúráról várjuk haza tini gyerekünket…
– kisebb hibákat mindenki elkövethet. Eljárt a kezünk? Kiderült, hogy mellébeszéltünk? Megbocsátja gyerekünk, és túljut a megrázkódtatáson, ha alapjában véve bizonyos lehet szeretetünkben. Nemcsak mi látjuk gyerekünk “rosszalkodását”, ő is észreveszi a mi hibáinkat – ezzel együtt szeretjük egymást. Felesleges arra törekednünk, hogy tökéletes világot teremtsünk számukra, ez hiábavaló igyekezet lenne. Inkább élvezzük őket az adott körülmények között, így mindannyian boldogabbak leszünk.
Szabad hibázni!
Rudolf Dreikurs (1897-1972) osztrák-amerikai pszichológus írta: “Csak akkor tanulunk a hibáinkból, ha nem félünk elkövetni őket.” Nem kell tehát tíz hónapos babánkat felállítgatnunk, amikor azt látjuk, próbálkozásai közben minduntalan lehuppan, nem kell kijavítgatnunk háromévesünket, ha rosszul fogalmaz. Nehéz visszafogni magunkat, mert azt szeretnénk, hogy csemeténk mindig mindent tökéletesen csináljon. De vigyázzunk! A kényszerrel és ráhatással elért eredmények csak időlegesek.
Valaha úgy gondolták, hogy a gyerek akkor fejlődik a legjobban, ha helyes viselkedését megdicsérik, a helytelent pedig megbüntetik. Ma már tudjuk, hogy az ilyen külső értékítélet jóval kevésbé serkenti a tanulási folyamatot, mint a belső indíttatás. Az agy jutalmazórendszere kellemes érzést keltő anyagokat választ ki minden olyan alkalommal, amikor némi nehézséget győzött le a gyerek.
Például amikor sok-sok próbálkozás után helyére illeszt egy kirakódarabkát, vagy érthetően kimond egy nyelvtörő szót, tehát amikor a termékeny nyugtalanságot megnyugvás váltja fel. Ez a jó érzés egyben további kísérletezésre, próbálkozásra sarkallja. Az öröm azonban elvész, ha beleszólunk ebbe a belső folyamatba.
A gyerekemtől tanultam a lazaságot
“Oldottnak a legkevésbé sem lehetett nevezni, inkább már azelőtt pánikba estem, hogy baj történt volna. Mi lesz, ha…? Legjobb előre felkészülni. A rettegésből kislányom példája segített ki. Talán öt hónapos lehetett, amikor megfigyeltem, milyen rendületlen szorgalommal kísérletezik a megfordulással. A szőnyegen feküdt, újra és újra tekergette magát, végül csak nem sikerült, akkor abbahagyta. Egy darabig. Másnap újrakezdte. Ugyanígy tanult meg ülni, mászni, járni, háromkerekűzni. Próbálkozott, nem érdekelte, hányszor, milyen gyorsan járt sikerrel, hogy a nagykönyvben előírt módon vagy szabálytalanul csinálta-e.
Egyszerűen csak csinálta, jó kedvvel. Rájöttem, hogy saját elvárásaim nehezítik meg az életemet. A kislányom örömét lelte a tevékenységben, mert nem mérte magát semmilyen külső mércéhez. Azóta nekem is sikerül időnként elhagynom a tökéletesség csapdáját. Kiborult a kakaó? Nem nagy baj, feltöröljük, legközelebb ügyesebbek leszünk. Vagy nem. Ettől még nem száll el a jókedvünk.”
Éva, a négyéves Kata édesanyja
Az oldott nevelés művészete
Tegyünk különbséget a lazaság és a felelőtlenség között! Ha nem kapcsoljuk be az autóban a biztonsági övet, mert csemeténk tiltakozik ellene, nem lazák vagyunk, hanem gondatlanok, és ha a játszótéren szándékosan nem vesszük észre, amikor csemeténk egy társát püföli, az inkább olyan nemtörődömség, amiért fordított esetben magunk is haragudnánk.
Vagyis a dolog nem arról szól, hogy visszafogjuk magunkat és nem avatkozunk bele semmibe! Éppen ellenkezőleg, nagyon is aktívan kell figyelnünk az eseményeket. Nem elég tízszer elmondanunk, hogy irány a fürdőszoba, fogmosás. Inkább fogjuk kézen csemeténket már a harmadik figyelmeztetés után, és menjünk vele együtt fogat mosni. Némi játékossággal oldjuk a helyzetet: kinek lesz nagyobb hab a szájában, neked vagy nekem? Ha kivételesen elengedjük a fogmosást, azzal csak elodázzuk másnapig a helyzetet.
A “lazán, de határozottan” azt jelenti, hogy tudjuk, mi az igazán fontos számunkra, előrelátóan cselekszünk, és ismerjük önmagunkat is. Az átvett (szüleinktől örökölt) értékeket megvizsgáljuk, és csak azokhoz ragaszkodunk, amelyeket a saját életünkben is fontosnak tartunk – viszont kell, hogy legyenek ilyenek. Ezek az értékek minden családnál különbözhetnek. Van, aki a mindig rendes konyhát, a vasárnapi ebédet, a diplomás gyereket tartja értékesnek, sokan teljesen mást.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
