Különös érzés keríti hatalmába az édesanyát szülés után, amikor először megpillantja újszülött babáját. Valahogy idegennek tűnik a kicsi ember, hiába bizonygatják a rokonok, hogy erre vagy arra a szülőre, nagynénire, dédikére ütött. Az édesanya szeme nyilván azokra a vonásokra nyílik rá ösztönösen, amelyek a gyermeket hatmilliárd másik embertől megkülönböztetik, amelyektől utóda valóban egyszeri és megismételhetetlen teremtmény.
Mégis hasonlít
Ahogy telnek-múlnak a hetek, a hónapok, és “rendeződnek” a gyerek vonásai, észre lehet venni hasonlóságot. A mosolya leginkább az apjáé, a homloka talán a nagyié, a szeme viszont teljesen olyan, mint az édesanyáé. Merthogy mindnyájan átadunk valamit az utódoknak. Nagyon izgalmas, amint az idő múlásával egyre több és több közös vonást fedezhetünk föl közte, illetve valamelyik őse között.
Ha beszélne…
A gyermek fejlődési programja a fogamzás pillanatában eldől. Ha valami csoda folytán beszélhetnénk a megtermékenyített petesejttel, megtudhatnánk tőle: a születendő ember fiú lesz-e vagy lány, milyen színű lesz a szeme, a haja, milyen magas lesz, örökli-e valamelyik őse muzikalitását vagy matematikai tehetségét, netán hajlama lesz-e egyes betegségek későbbi kialakulására, és így tovább.
Sejtek
Ha mikroszkóppal kutakodunk, láthatjuk, hogy a két ivarsejt között már külsőre is óriási a különbség. A petesejt (a női ivarsejt) amolyan “szabályos” sejt: középponti magját plazma öleli körbe, s az egészet sejthártya burkolja be. Az ondósejt (a férfi ivarsejt) ezzel szemben csak sejtmagból áll, amelyhez farokrész csatlakozik. Lényegesen kisebb, mint a petesejt, amelyet egyébként szabad szemmel is láthatnánk. A két sejt magja tartalmazza azt az örökítő anyagot, amelynek eredményeképp rácsodálkozunk a gyerekre: jé, szakasztott X vagy Y!
Gyöngyfüzér
S most nézzük még részletesebben! Elektronmikroszkóp alatt jól látszik, hogy a kromoszóma szerteágazó szálacskákból áll, amelyek piciny fehérjegömbökre tekerednek föl. Az egymáshoz kötődő gömbök úgy festenek, akár a kislányok gyöngyfüzére. A szálacska parányibb eleme egy összetett és csodálatos molekula, az úgynevezett dezoxiribo-nukleinsav, röviden: a DNS. Valójában ez irányítja az öröklődést.
Az életre az egységes “szoftver” jellemző. Akár primitív baktériumról, akár a világűrt meghódítani képes emberről van szó, a természet programja egyöntetűen érvényes: minden faj minden egyedének örökítő anyagát saját DNS-e alkotja. A molekulán belül találhatók az öröklődés funkcionális egységei: a gének.
Valami borsó
Gregor Mendel neve hallatán mindenkiben fölsejlik egy szó: borsó. Hogy is volt?
Amikor Mendel keresztezte a sárga és a zöld színű borsószemeket, a “gyerekborsók” mind sárgák lettek (pedig voltak zöld “szülők” is). Majd ezeket az új sárgákat egymással keresztezve jött a nagy meghökkenés: az újabb generációban már zöldeket is talált, amelyek tehát a “nagyszülőkre ” ütöttek vissza. A legérdekesebb fölfedezés az volt, hogy Mendel megtalálta az arányosságot az eltérő tulajdonságok átörökítésében. Ezek szerint a borsók harmadik generációjánál 75 százalékban a “szülők”, 25 százalékban pedig a “nagyszülők” színe jelent meg.
Mendel kísérlete azt bizonyította, hogy:
- vannak domináns gének, amelyek a második generációban mindig a szülőkéhez hasonlóvá teszik az új egyed egy-egy tulajdonságát (a borsónál ez a sárga színért felelős gén),
- léteznek úgynevezett lappangó gének, amelyek a további generációkban fölbukkanhatnak (zöld szín a borsónál),
- a domináns és a lappangó tulajdonságok előfordulási esélye matematikai törvényt követ.
Kisgének
Mendel fölismerése tökéletesen helytálló, korrekt, és később ezzel akarták leírni az emberi öröklődés rejtelmeit. Kiderült azonban, hogy a tudós törvénye nem magyarázza egyes betegségek (például a cukorbaj) öröklődését. A múlt században derült ki, hogy az úgynevezett kisgének (a hatásfokukban gyengébb gének) halmozódhatnak, rendszert alkothatnak, s meghatározhatnak bizonyos tulajdonságokat, így a testmagasságot, az értelmi szintet, sőt fejlődési rendellenességeket is. Ezekben az esetekben a párba álló kisgének hatása összegződik, és tömeghatást fejtenek ki. A kisgénrendszerek feleződése a nemzedékek egymásutánjában mindig folyamatos. Ez az ős-örökség-törvény.
Az ős-örökség-, illetve a Mendel-törvény együttes hatásából következik, hogy mindnyájan hordozzuk minden ősünk örökletes állományának meghatározott részét, vagyis “az őssejtig vagyunk minden ős”.
VIII.évf./7.sz.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
