Lassan felszáll a repülő. A házak már pontok, a folyók csíkok. Eltörpül minden, várom, hogy a szomorúságot is magam mögött hagyjam. Tűnjön el, gondoljak végre másra, hiszen előttem ez a csodás három nap, új élmények, pihenés, kikapcsolódás.
Évek óta szeretnénk kettesben elutazni. De mindig közbejött valami, két és fél éve éppen Ádika, és ezért áthelyeztük egy későbbi időpontra a gyerekek nélküli nyaralást. Most azonban hirtelen adódott egy lehetőség, és mindketten úgy éreztük: eljött a mi időnk.
Azt gondoltam, hogy könnyen vesszük majd az akadályokat. Nagy rutinom van, mégiscsak harmadik gyerek, túléltünk már egy-két búcsúzkodást, távollétet, nagymamás hétvégéket. Persze a távolból nézve megszépülnek az események, de én azért emlékszem, hogy milyen nehezen tudtam először elengedni a lányaimat, és ők is sírdogáltak, amikor kiléptünk az ajtón. Hogy pontosabb legyek, a nagyobbik gyerekem négyéves koráig mindig beteg lett, ha elutaztunk valahová, és előfordult, hogy az irodából egyenesen Mezőkeresztre loholtam a gyerekért, mert a láza az égbe szökött. Szerencsére le is esett azonnal, mihelyt megérkeztem.
Őszintén reméltem, hogy most könnyebb lesz. Bár az ismerősök bátorításával megint nem tudtam mit kezdeni (“mit aggódsz, úgyis túlélik!”), de néhány komolyabb beszélgetés egészen elfogadhatóvá tette az elválást. Kriszta például megengedte, hogy mindennap tíz percet szomorkodjak, de aztán térjek vissza a mába, és élvezzem a szabadságot a férjemmel. Mert higgyem el, jó lesz. És én hittem, tudtam, hogy jó lesz, de mégis. Végigbőgtem az utat a reptérig.
Csodás három nap volt. Bóklásztunk céltalanul, megkóstoltunk mindenféle csemegét, kávéztunk a napsütésben. És nem kellett a játszótéren órákat ácsorogni, összeturkált hideg spagettit vacsorázni, “jaj de unom magam!” siránkozásokat hallgatni.
A vegyes érzések azonban végig velem maradtak. Néha rettentően hiányoztak, és a gondolataim folyton hazakalandoztak. A következő pillanatban meg azért adtam hálát, hogy végre kicsit egyedül lehetek, és olyan felnőttdolgokat is megengedhetek magamnak, mint a múzeumlátogatás vagy a kirakatnézegetés. De azt bevallhatom, az utolsó nap már tűkön ültem. Számoltam a hátralévő perceket, órákat, és legszívesebben padlógázzal jöttem volna a reptérről hazáig.
Itthon hamar visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Hatalmas csatazajjal éljük a mindennapokat, kilószámra gyártom a spagettit, és órákat töltünk a játszótéren. Sokszor eszembe jut az a három nap. Érzem a számban a kávé ízét, újra átélem a lelassult perceket, a pihenést. És egy kicsit visszavágyom.
Kapcsolódó cikkek
