Kedves Anyósom!
Miért nem vagyok elég jó neked? Miért keresed bennem folyton a hibát? Miért vagy rosszindulatú? Miért nem drukkolsz nekünk?
Mit akarsz bizonyítani, és főleg kinek? Szerinted, ha te jobban tudod, vagy jobban csinálod, akkor te nyersz? Sajnos el kell, hogy keserítselek. Nyerni akkor tudnál, ha mellettünk állnál!
Az igazság az, hogy alig vártam, hogy megismerjelek. Mindig abban reménykedtem, hogy olyanok leszünk, mint két barátnő. Kezdetben úgy tűnt, így is lesz. Mi voltunk a lányok, és ott voltak a fiúk: apósom és a férjem.
Te gyakran panaszkodtál apósomra, így úgy éreztem én is beavathatlak, mikor nálunk voltak konfliktusok.
Panaszkodtál, hogy apósom megcsal, nem törődik veled. Támogattalak, mikor nem volt önbizalmad, melletted álltam, mikor megalázott, mikor majdnem elhagyott. Hallgattalak és veled voltam. Nem mondtam, hogy a te hibád, hogy rád unt, mert nem mentél soha vissza dolgozni, vagy mert semmi programod vagy életed nincs rajta kívül. Nem szóltam, hogy le kéne fogynod, hogy jobban kéne adnod magadra. Nem ítélkeztem, nem osztogattam tanácsokat, csak vigasztaltalak és biztattalak, mert ezt akartad. Erre volt szükséged. És azt akartam, jobban legyél. Mert szerettelek.
Persze végül nem ment el, te sem akartad, hogy elmenjen.
Aztán nálunk is elkezdtek jönni feszültségek. Gondoltam, azok után, amit végigcsináltam melletted, én is megnyílhatok. Hiba volt…
“De te mit csináltál? Nem lehet, hogy felbosszantottad?”
Teljesen mindegy, mi volt a helyzet, szerinted mindig én voltam a feszültségeink miatt a hibás.
Mikor agresszív volt velem és dühkitörései voltak, te akkor is csak bennem kerested a hibát.
Aztán terhes lettem. Az első unokáddal. Azt hittem, a nyakamba borulsz majd, mert – bár néha voltak veszekedéseink – szerettük egymást a fiaddal. Boldoggá tettem, ez sosem volt kérdés.
“Ezt végiggondoltátok? Jó ötlet ez?” – kérdezted aggódó arccal. Sírtam. Azt hittem, örülni fogsz. Azt hittem, mellettem leszel.
A terhességem nem volt problémamentes. Sokat híztam, és nem voltam jól. Állandó hányinger gyötört. Mikor panaszkodtam neked, széttetted a kezed: “Te akartad…”
Vagy arra emlékeztettél, hogy neked minden terhességed életed legboldogabb időszaka volt.
Aztán megszületett Anna, az első unokád. És onnantól semmi nem volt jó, amit csináltam.
Miért viszem ki ilyen hamar a levegőre? Miért hordozom? Miért szoptatom ennyit? Miért veszem fel, ha sír? Miért alszik velünk? Miért nem adok neki grízt, hiszen látszik, hogy a tejem nem elég neki?
Támasz kellett volna. A tapasztalataid kellettek volna. A segítséged kellett volna. A barátságod kellett volna.
Eltelt 2 év, sajnos nem lett jobb a helyzet.
Nem szeretem, ha segítesz, mert ára van. Átrendezed a lakásunkat, és nem tartod a szabályainkat.
Cukrot adsz neki, mikor nem akarom. Odaadod neki a telefonod, pedig nem akarom. Levágtad a haját, pedig nem akartam. Meg se kérdeztél.
Megjegyzéseket teszel a nevelésemre, pedig Anna tökéletes. És jól csinálom. Tudom. Érzem.
“Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” – szól a mondás, de azt senki nem mondta, mennyire meg kell nézni az anyját, mielőtt férjet választunk. Pedig érdemes.
Kapcsolódó cikkek
