Amikor kórházban vagy más egészségügyi intézményben járunk, megszokott látvány a sok aggódó vagy épp síró kisgyerek, akiket szüleik a legváltozatosabb módon igyekeznek megnyugtatni és lekötni, hogy ne zavarják a rendelést, és a többi pácienst.
A gyerekek elsősorban az ismeretlentől és a fájdalomtól való félelem miatt ódzkodnak orvoshoz menni, ám ezeket a félelmeket mi, szülők és az orvosok is táplálhatjuk azzal, ha nem vagyunk velük őszinték.
Stephen King világhírű író például a fül-orr-gégésznél elszenvedett traumatikus gyermekkori élményei miatt például meglehetősen markáns álláspontot képvisel önéletrajzi könyvében. Úgy véli, hogy minden orvost azonnal le kellene csukni, aki nem őszinte a gyerekekkel, és azt hazudja egy fájdalmas beavatkozásról, hogy nem fog fájni.
Egy kegyesnek hitt szülői hazugság vagy elhallgatott információ azonban még az orvosnál is nagyobb sebet tud ejteni egy gyermek lelkén, hiszen ő feltétel nélkül bízik bennünk, és elhiszi, amit mondunk neki; de persze ugyanekkora hibát vétünk akkor, ha az orvosról fenyegető mumusként, a rá váró beavatkozásokról pedig büntetési eszközként beszélünk.
Orvos-páciens kommunikáció
Amikor orvoshoz fordulunk a gyerekeinkkel, még manapság is gyakran tapasztalhatjuk, hogy az orvos-gyerek-szülő között lezajló beszélgetések jó részéből egész egyszerűen kihagyják a gyerekeket – írja Kiss Kinga pszichológus a gyermekellátásban tapasztalt orvos-páciens kommunikációról „A szavakon túl” című kötetben. Ilyenkor a szülő lesz a gyerek tolmácsa, az egészségügyi személyzet pedig verbálisan is asszisztál ehhez a furcsa helyzethez azzal, hogy többes szám első személyben beszél („Most vegyük be ezt a pár szem gyógyszert!”)
Szülőként számtalanszor átélhettük azt, hogy az orvos által közölt információ mintha csak bennünket célozna meg, míg a szakember gyerekünk felé jobb híján csak érzelmi színezetű kommunikációval fordul (például tréfálkozás, mosoly), vagy épp paternalista stílusú mondatokkal kommunikál („Nem fog fájni. Katonadolog.”) Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a gyerekellátásban a gyerek a kliens, akivel saját jogán, és őszintén kell kommunikálni.
Alábbi esetpéldánkban ez nem történt meg, amivel életre szóló lelki sérüléseket okoztak
Eszter története
Nekem nagy kárt okozott anyukám, amit csak most, majdnem negyvenhét évesen sikerült – reményeim szerint – leküzdenem, bár korábban nem hittem benne – vág bele történetébe Eszter, aki a mai napig fel tudja idézni a legapróbb részleteit is a rossz emléknek.
Sétálni mentünk anyukámmal és a nővéremmel, amikor feltűnt, hogy az orvosi rendelő felé közelítünk – rögtön felismertem az apró kék csempékről, amelyekkel ki volt rakva az épület fala. Anyukám azzal nyugtatott, hogy csak a nővéremet fogják megnézni, hogy mennyit nőtt, szóval afféle státuszvizsgálat lesz. Maximálisan bíztam benne, mikor beléptünk a rendelőintézetbe, bár azt kissé furcsállottam, hogy odabent az én magasságomat is megmérték.
Mérés közben folyamatosan hajtogattam is, hogy a nővéremet hoztuk vizsgálatra, de senki nem figyelt rám. Aztán egyszer csak közölték velem, hogy szurit fogok kapni, amitől teljesen kiborultam. Ennek ellenére bevittek az orvoshoz, és a kezelőasztalra tettek, ahol végül három felnőttnek kellett lefognia, annyira nem bírtak velem.
Szörnyű érzés volt, és a mai napig felkavarnak az akkor történtek, mert nem hagytak időt, hogy esetleg megnyugodjak. Hiába kérleltem zokogva az anyukámat, hogy fogja meg a kezem, ő csak állt, és nem jött közelebb. Belém nyomták az injekciót, aztán másra már nem emlékszem. Hároméves voltam.
Esztert ez az eset olyannyira traumatizálta, hogy ha bármilyen helyzetben meglátott a későbbiekben egy injekciós tűt (akár filmben), remegni kezdett, és a legszívesebben elmenekült volna. Ez a rettegés középiskolás korában odáig fajult, hogy az oltással viccelődő osztálytársai miatt ki akart ugrani az első emeleti ablakon.
Évekig álmodtam azt kisgyerekként, hogy háztetőről háztetőre ugrálva menekülök, mert anyukámék egy helikopterrel üldöznek, injekciós tűvel a kezükben; de felnőttként is hülyének néztek amiatt, amikor egy kórházi kezelés során bepánikoltam az injekciótól.
A sors különös fintora mégis, hogy Eszter kiskorától fogva orvos akart lenni, amikor azonban megtudta, hogy orvosként injekciót is be kell adnia, letett erről az álmáról. Igaz, nem teljesen.
Most természetgyógyászként dolgozom, és bár másfél éve, amikor először találkoztam akupunktúrás tűkkel az oktatáson, majdnem elájultam, tavaly nyáron egy sorozat hatására valami megváltozott bennem – meséli a különös fordulatot.
Ekkor tudatosult bennem, hogy ahhoz, hogy a hagyományos kínai orvoslás tradíciói szerint gyógyítsak, muszáj megbarátkoznom a tűkkel. Így végre leszámolhattam ezzel a négy évtizede tartó félelemmel.
Amikor gyermekei születtek, Eszter megfogadta, hogy soha nem fogja a saját félelmeivel terhelni őket, és mindig őszinte lesz velük az orvosi beavatkozásokkal kapcsolatban. Az oltásoknál is elmondta, hogy a szúrás fájni fog, de a fájdalom hamar elmúlik; és amikor beadták nekik az oltóanyagot – bár nem bírt odanézni – átölelte őket.
Talán ennek köszönhető, hogy míg más gyerekek nagyon sírtak, ők sosem, és mindig azt mondták, hogy egyáltalán nem fájt nekik.
Így látja a pszichológus
Sokan egy orvosi kezelés során, de akár már a kórházba belépve is egyfajta módosult tudatállapotba kerülnek, melyben az érzékelés, az információfelvétel a nem verbális jelekre összpontosul, és egy érzelmileg intenzív állapotot idéz elő – hangsúlyozza Papp Zsuzsanna, Phd, pszichológus, egyetemi adjunktus.
Különösen igaz ez a gyerekekre, akik amúgy is fogékonyabbak a kommunikációs helyzetek nem verbális összetevőire – ezért fontos például az is, hogy a gyermekosztályok kinézete barátságos legyen. A módosult tudatállapotban megélt kontroll- és bizalomvesztés a szülőben, a felnőttekben, valamint az intenzív, nem mindennapi érzelmi élmények – a fájdalom és a félelem – tehetnek traumatikussá egy ilyen élményt. Ez sokáig elkísérhet valakit, és szerencsés az, aki valamilyen konstruktív feloldást talál rá, mint Eszter.
A mai orvosi gyakorlatban az az irányelv, hogy minden betegnek, köztük a gyereknek is joga van tudni azt, hogy mi fog történni vele – természetesen az ő nyelvi és értelmi szintjén elmagyarázva – emelte ki a szakember. Szintén joga van ahhoz, hogy a szülője vagy gondozója mellette legyen ezekben a helyzetekben, és akár fizikai kapcsolatban legyen vele, például fogja a kezét
Egy hároméves gyerek számára is számos olyan kommunikációs eszköz van, mellyel az orvos vagy ápoló érthetővé, követhetővé teszi a beavatkozást, és segíti a gyermek együttműködését a vizsgálatok során. A megfelelő felkészítés, tájékoztatás és a gyerek bevonása csökkenti a kicsi és a szülő stressz-szintjét, kisebb az ellenállás, a személyes kontrollérzet nagyobb, a megélt fájdalom is viselhetőbb – tehát az élmény nem lesz traumatikus.
Ám komoly törést okozhat a gyerek számára fontos személyekbe és a világba vetett bizalmon, ha nem vonják be őt a vele történő dolgokba. A “nem fog fájni” hamis ígéretének, és a rá következő csalódásnak nagyobb az érzelmi ára, mint a “fájni fog egy kicsit, de gyors lesz és utána jobban érzed magad” – hozzáállásnak – hívta fel a szülők figyelmét a pszichológus, egyetemi adjunktus.
Kapcsolódó cikkek
