Réten szülés klasszikus hüvelyi ábrázolással
A sztori tehát a következő: miután a Kisvakond barátja, a Nyuszi megismerkedik és összeházasodik a Nyuszilánnyal, utóbbi kisnyusziknak ad életet, hüvelyi otthon- vagyis hát rétenszülés keretében. A kép, amely minden második vakondos kirakóban és kifestőben szerepel, adja magát: a kisnyuszik vidáman ugrálnak ki édesanyjuk kitágult testnyílásán keresztül. Ez a szülés egyébként mozgóképen is szerepel A Kisvakond és a születés című, egyébként kései, 1997-es opuszban.
Az internet előtti világban persze nem számított ritkaságnak, hogy a gyerekek a falusi nagymama udvarán töltötték vakációjuk színe javát, ahol aztán végignézhették egy kisborjú, lovacska, csacsi vagy más emlős állat születését. Az én óvodásom is pontosan tudja, hogy három nyílása van a lányoknak: egy a kakinak, egy a pisinek, és egy, ahol a kisbaba jön ki. Őt például A Kisvakond és a születésben nem a szülés ábrázolása döbbentette meg, mint az anyukák zömét, hanem az, ahogyan a kisnyuszik rögtön az elején cumisüveget és játszócumit kapnak: “de anya, hát akkor hogy fognak cicizni?”, kérdezte rögtön. Az ő kis életében az anyatej születése órájától kezdve központi szerepet játszott.
Valóban, a Kisvakondra egyébként is jellemző: minden babával kapcsolatos szimbolikában ott a cumi és a cumisüveg. Az 1950-es, 60-as, 70-es és 80-as években az igény szerinti szoptatás még nem volt divat, szigorú 3 órás rendben táplálták a kicsiket, érthető hát, hogy – kellő inger híján – az anyák teje hamar elapadt. De minek is bajlódtak volna a szoptatással, ha akkoriban, amikor még nem volt gyed, a szocialista blokkok asszonyai hat hónaposan többnyire bölcsibe küldték kicsinyeiket, ahol – a mai protokollal ellentétben – a szoptatás abbahagyása volt a javaslat, hogy a babák könnyebben altathatóak legyenek. Ma már a bölcsikben kérik, hogy ne szoktassák le a kicsiket, hogy ne legyen nekik túl nagy törés az intézményesítés megkezdése.
Figyelem, pénisz, pénisz, pénisz!
Miután páran kiszörnyülködték magukat a szülésábrázoláson, rendszerint előkerül valaki, aki felhívja a figyelmet A Kisvakond álmodik című, 1984-es műalkotásra, ahol – ó, irgalom atyja, ne hagyj el – péniszt is láthatunk. Igen, igazi péniszt, premier plánban, szeméremszőrzettel. Ez az a rész, amelyben a Kisvakond egy szürreális álomvilágba kerül, amelyben a természettől elszakadt, végletekig modernizált, csak magával törődő emberként visszatér a gyökerekhez, és a civilizáció alkonyán érzékeny, természettel összhangban élő ősemberré avanzsál. Ez az ősember azonban nem olyan, mint amilyenek őseink lehettek: még a kecskét se nyilazza le, hanem inkább megegyeznek, hogy rendszeresen tejet kap majd, szövetségük jeléül.
A Kisvakond egyébként is gyönyörűen ábrázolja az ember és természet kapcsolatának fonákságait. A Kisvakond a városban például megkapó krónikája annak, ahogy az erdőt kiirtja az ember, hogy olcsó lakóparkokat építsen a nagyobb profit érdekében. Csoda, hogy még egyik jogvédő szervezet sem vette elő azt a részt, hogy a szakállas elvtársak fekete ruhát és kalapot viselnek, tán csak nem a kaftános zsidó nagytőkét képviselik? Őszintén szólva én olyan naiv vagyok, hogy az ominózus Kerekmesében sem tűnt fel a romaábrázolás, de azóta jobban rajta a szemem az ilyesfajta szimbolikán. Akárhogy is, megjelenik a kor jellemző problémája, a protekció kritikája is, ahogy a Kisvakond és barátai – miután a tőkések megsajnálják őket – egyetlen papírral a kezükben tágas szociális bérlakáshoz jutnak. Zseniális. Hiába persze a bűntudatból fakadó jóindulat és kivételezés, főhőseink a városból mindvégig visszavágynak oda, ahonnan jönnek: az erdőbe.
Képbe kerül természetesen a drog is…
Ha még mindez nem lenne elég, mindig előugrik a bokorból valaki, aki felhozza azt a momentumot, amikor a Kisvakondban megjelenik a könnyűdrogok “népszerűsítése”. Vagyis hát az a jelenet, amikor az 1987-es A Kisvakond és a gyógyszer című részben hősünk útra kel, hogy kamillavirágot keressen barátjának, a beteg kisegérnek, mielőbbi gyógyulásához. A Kisvakond az egész világot bejárja a trópusoktól az északi sarkig, Hollandiától Ausztráliáig (reméljük, az így megismert állatok és növények nem erősítenek semmilyen káros sztereotípiát), így akad össze a papagájjal, aki pontosan tudja, melyik növénytől lehet igazán “elszállni”. Az elefánt aztán jól be is szív, és módosult tudatállapotba kerül. A Vakond lelkiereje azonban nagy, beleszagol ugyan a titokzatos szerbe, de nem válik függővé…
Hiába minden, a Kisvakond végül lógó orral és üres kézzel tér haza, mígnem Bagolydoktor rávilágít, hogy az értékes gyógyszer – a matricaria chamomilla – végig ott sárgállt a vakondtúrása mellett, otthon. Csodálatos analógiája ez annak, ahogyan képesek vagyunk egész életünkben loholni valami után, ami végig a miénk, bennünk van, csak épp fel kell ismerni, fel kell fedezni azt. A Kisvakond persze olyan, mint mi: időről időre többre vágyik, egy ponton (1988-ban) filmcsillag is lesz, amit mérhetetlenül élvez, csakhogy aztán rájön, hogy a népszerűség sok stresszel és kevés szabadidővel jár, ezért inkább egy huszárvágással visszatér régi életéhez, barátaival a réten, ahol mindenki számíthat mindenkire mindig. Még a sasfióka is, aki felcseperedve nem a vakond legfőbb ellensége, hanem legjobb barátja lesz (1992), nem épp egy tradicionális családmodellt megvalósítva ezzel.
A Kisvakondot imádom, mert mindig, minden résznek van üzenete, és ez az üzenet mindig több szinten értelmezhető, kortalan és univerzális. Ráadásul soha nem felpörgeti, hanem mindig szépen lenyugtatja a gyerekeket, hiszen még hanghatásaiban is kellemes, étterembe és buszra való: a szereplők nem, vagy alig beszélnek, hiszen fölösleges a szó ott, ahol mindent – ilyen mélységben – megmutat az alkotó. De hát mit is várhatnánk egy olyan zsenitől, mint Zdeněk Miler, aki 1957-ben inkább megírta a Vakond nadrágját, minthogy unalmas, szájbarágós propagandafilmet készítsen a textilipar virágzásáról? Le a kalappal előtte.
Kapcsolódó cikkek
