„Most hallottam a hírt, hogy Kate rákbeteg. Nagyon együtt érzek vele. Pontosan el tudom képzelni, hogyan érzi magát – és hajlandó lennék fogadni rá, hogy sok ellentmondó dolgot fog átélni. Bennem volt szomorúság csakúgy, mint harag, tagadás, idegesség és állandó kétkedés” – idéz egy édesanyát az Independent.
“Negyvennyolc éves vagyok, és mellrákot diagnosztizáltak nálam múlt hónapban, egy nappal azelőtt, hogy meghallottuk, Károly király szintén rákos. Hirtelen úgy éreztem, hogy a rák mindenhol ott van. Azt hittem, elég sokat tudok róla, de kiderült, hogy közel sem. Most a legnagyobb hajtóerő abban, hogy megismerjem a diagnózisomat – és persze azt, hogy mire számíthatok – a gyerekeim. Valamivel idősebbek György hercegnél, Charlotte hercegnőnél és Lajos hercegnél; a lányaim tizenegy és tizenhárom évesek. Nem mondtam nekik semmit, amíg nem voltam teljesen biztos a diagnózisban. A rák nagyon baljós szó a felnőttek számára, de amikor nekik elmondtam, nem ijedtek meg, csak ennyit kérdeztek: „Az hogy lehet?”
Tudták, hogy elvégeztek néhány vizsgálatot. Elmondtam nekik, hogy ezek azt mutatták ki, hogy van egy csomó a hónaljamban, ami mellrákra utal, de még szükség van néhány tesztre. Ők meg csak bólogattak. Ez kicsit sokkoló volt, de aztán rájöttem, hogy ők még életükben nem találkoztak senkivel, aki kemoterápián esett volna át, így nem csoda, hogy nem ijedtek meg. Így tulajdonképp életem legnagyobb kihívása egész könnyen zajlott.
Akiknek rajtuk kívül elmondtam, mind sajnálatukat fejezték ki, és reakciójukat egyértelműen befolyásolta az, hogy veszítettek-e már el barátokat, szülőket vagy épp kollégákat daganat miatt. A helyzet az, hogy az orvostudomány olyan drámai fejlődésen ment keresztül, hogy a túlélési esélyek sok daganattípus esetében igazán fantasztikusak. A 2-es stádiumú mellrák túlélési aránya például 93 százalék, és ez egész megnyugtató. A lányaim azóta is különböző módon állnak a dologhoz. A nagyobbik egészen biztos abban, hogy az orvosok tudják, mit csinálnak, és hamar túl leszek rajta (sokat olvasott!) A kisebbik sokkal keményebben lát mindent. Ennek ellenére szerencsém volt – mindkét iskola nagyon támogatott, és a barátaim is sokat segítettek a gyerekek körül.
Másoktól is egészen különböző reakciókat kaptam. Először csak azoknak mondtam el, akik megkérdezték, hogy vagyok. A barátok és a család láthatóan megdöbbentek. A legfurcsább az volt, hogy mindenki megkérdezte, hogy van anyukám… Aztán amikor már pontosabb diagnózist kaptam, kiposztoltam a Facebookon. Mostanra van egy negyvenöt főből álló támogató csoportom, akik felajánlották, hogy ilyen vagy olyan módon támogatnak. Két három hónapos kemoterápiás kezelés vár rám, majd műtét és sugárterápia, végül mellrekonstukció. Úgyhogy szükségem is lesz erre a segítségre. De a legjobban az rémít meg, hogy talán nem látom felnőni a gyerekeimet, nem leszek ott a nagy napjaikon – érettségi, diploma, esküvő, babák… Ha erre gondolok, tudom, hogy mindenáron túl kell élnem ezt, és úgy gondolom, hogy Kate-nek is ugyanez a vágya most ugyanezen okok miatt. Sok szerencsét kívánok neki a küzdelemhez.”
Képünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
