A Győzike-jelenség
Én csak Győzike-jelenségnek nevezem azt a sajnálatos helyzetet, amikor a társadalom leginkább szerencsétlen és megvetett, ezer hátránnyal küzdő tagjából popkulturális ikon válik. A Győzikék, a Varga Irének, a Biztonsági őr-Csabák és a Nájk Zsoltik motivációja és működése annyira idegen a többségi társadalom számára, hogy természettudományos érdeklődéssel vegyes iszonyattal szögezi tagjait a képernyő elé. Megdöbbenünk, elhatárolódunk, sajnáljuk őket és undorodunk, és persze közben egy kicsit jobb embernek érezzük magunkat. Mert náluk – látszólag legalábbis, a felszínen ítélkezve – könnyebb.
Közben van valami reménykeltő és romantikus is abban, hogy lám, így is lehet. Nem kell megfeszülni a munkahelyen, az iskolában, a háztartással… lehet egy aprócska, omladozó lyukban is egész nap “csapatni”, fillérekből “gizdának lenni”. A rég letűnt “tisztes szegénység” hamis illúziója keveredik ilyenkor azzal a szabadságvággyal, ami mindenkiben ott munkál, aki a kiégés határán van a kockaszerű középosztálybeli életével. Persze józanul tudjuk: ez nem tisztes szegénység, a pusztító nyomor mögött generációs életvezetési kudarc lapul, szabadságról pedig aligha beszélhetünk akkor, amikor adományok híján kockára fagyna télen a család.
A Nájk családból is mém lett. Készült róluk paródia, lego-sztori, az aranyköpéseikből dj-remix, mashup. Láthatjuk, ahogy Nájk apuka káromkodva el akarja hagyni Nájk anyukát, ahogy a gyerekek egymást csapkodva esznek egy lábasból a földről, ahogy az újszülött babát tízezresek lepik be, ahogy a várandós anya papucsban dohányzik a hóesésben, ahogy az apa arctetkóját, hiányos fogsorát és izmait mutogatja újra és újra, a huszadik videóban is. Végül pedig ott van a szomorú felvétel is a töméntelen mennyiségű “csapatás” és “gizdaság” után: “elvitték a nyolc pulyámat, megölök mindenkit”!
A helyiek szerint nem a TikTokon múlott
Fotó: Getty
Fentiek ellenére túlzás volna azt állítani, hogy a csaknem hetvenezres követőtáborral rendelkező Nájk családra a TikTok-videók alapján csaptak le. Úgy tudni, az alig háromezer fős szabolcsi kis faluban, Ópályiban többen jelentették már a család rossz életkörülményeit. Voltak, akik azt állították, hogy mivel a viskóban kikapcsolták az áramot, a szomszédtól, hosszabbítókon keresztül, életveszélyesen világítottak. Másoknak az a bajuk, hogy az egész család egyetlen kétszemélyes ágyban alszik. De akadt, aki arról számolt be a helyiek közül a falusi Facebook-csoportban, hogy „Nájkék” éjszakákon át hangosan mulatoznak részegen, és “az éhesen ágyba dugott gyerekek másnap nem tudtak óvodába, iskolába menni”.
Nem tudjuk, mi igaz ezekből a vádakból, az viszont biztos, hogy ma már a közösségi média is a jelzőrendszer részévé vált. Az internetpenetráció Magyarországon 2000-ben még csak 12% volt, azonban a 2000-es évek során jelentősen nőtt, és 2023-ben már 91% volt az internetezők aránya, ami több mint 6,5 millió embert jelent. Köztük törvényszerűen akadnak olyanok, akik olyan körülményeket mutatnak meg a fotóikon, videóikban, amelyek felkeltik a gyermekvédelmi szervek figyelmét. Még ha nem is igaz mindaz, amit a helyiek állítanak, az általuk feltöltött tartalmak mindenképpen aggasztóak.
A családvédelmi rendszer ma Magyarországon ezer sebből vérzik. Az ideiglenes hatályú elhelyezés után a nagyobbacska gyerekek alighanem befogadó otthonba kerülnek majd, persze lehet, hogy jut nekik is nevelőszülő. Sajnos azonban arra sincs garancia, hogy ott jó dolguk lesz. Érthető, hogy az illetékes családsegítő szolgálat igyekszik addig a családban tartani a gyerekeket, amíg csak lehet. Magyarországon több ezer Nájk család él, csak többségük mindennapjai rejtve maradnak előttünk.
Nem lehet megoldani a problémát egy új házzal
Amikor azt látjuk, hogy a gyerekeknek se idegenben, se otthon nincs igazán jó dolguk, jóérzésű emberként az egyetlen helyes megoldásnak az tűnik, ha az egész családot megpróbáljuk segíteni. Egy friss YouTube-videó szerint Nájkék most új, saját, nagy házra gyűjtenek, amiben minden “pulyának” van saját ágya. Így újra visszakerülhetnek hozzájuk a gyerekek – gondolják, teljes joggal. Nagy publicitást kap az ügyük, sok követőjük van, minden esély megvan arra, hogy akár össze is gyűlhet egy közepes állapotú falusi házikó ára.
Kívánom, hogy így legyen, de vajon ez tényleg megoldás a problémákra? A tapasztalat nem ezt mutatja. Láttam már, hogy sikerült hasonló nehéz sorsú sokgyerekes családnak házat szerezni a közösségi összefogás erejével, még munkalehetőség is akadt volna. Ők végül nem tudtak tartósan elhelyezkedni, a ház pedig néhány év alatt szinte teljesen lakhatatlanná vált. A készpénzadományok hamar olvadtak, nem is mindig a leghasznosabb dolgokra sikerült elkölteni, hiszen aki sokáig nélkülöz, abban irracionális méretűre nőhetnek a vágyak. Érthető, hiszen ezekre az emberekre ugyanúgy, ha nem jobban hat a konzumerizmus, vágyják a többségi társadalom összes státuszszimbólumát, hogy értékesnek érezzék magukat. Akár személyi kölcsönöket is felvesznek ennek érdekében.
Illusztráció: Getty
Ott voltam, amikor a külterületi mezőgazdasági tárolóban élő, papírok nélküli roma asszonynak és beteg kislányának albérletre gyűjtött a közösség, és takarítói állást szereztek a számára, de a halálra rémült asszony az utolsó pillanatban visszakozott; nem volt képes kilépni abból a komfortzónából, ami számunkra horrorfilmbe illik, de számára mégis csak a biztonságot jelenti. Az egész ország látta, amikor az egyik kereskedelmi tévécsatorna felhívására jelentkezve egy férfi ingyenes lakhatást ajánlott egy hajléktalan párnak, de ők a – kezdeti lelkesedés ellenére – sem hagyták ott a „sherwoodi erdőben” álló, kézzel összetákolt bodegájukat. Inkább vállalták a fagyhalál kockázatát. Óriási adóssághalmazzal a nyakukon, ők már mind a feketemunka birodalmában élnek: vagy van munka, vagy nincs, vagy kifizetik őket, vagy nem. Ha valaki lebetegszik vagy függővé válik – mindkettőre nagyobb az esélyük, mint az átlagembernek -, onnan nincs tovább.
Az alapokig kell visszamenni, amihez személyre szóló szaksegítség kell
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a mélyszegénységben élő emberek fő problémája – paradox módon – nem a pénz hiánya. Ők azokkal az életvezetési stratégiákkal nem rendelkeznek, amik a sikeres élet építéséhez – az anyagi helyzet javulásával együtt – kellenek. Ha kapnak is pénzt, nem mindegyikük priorizál jól, nem feltétlen szokták meg a munkahellyel járó kötöttségeket, jellemzően nem tudják megfelelően képviselni az érdekeiket. A többségi társadalomhoz képest olyan szociokulturális hátránnyal küzdenek, ami a beilleszkedésüket gyakran gátolja. L. Ritoók Nóra számolt be egyszer arról, hogy hiába kapott a tehetséges, rozsdaövezetből érkező gyerek ösztöndíjat egy jó városi iskolába, az otthonról hozott, csomagolt szendvicsek miatt kinevették a büfében drága menüket vásárló társai, ő pedig nem rendelkezett azzal az önbizalommal, biztos háttérrel, hogy ignorálni tudta volna a kötözködést. Végül emiatt hagyta abba a sulit, hiába kapott komoly anyagi támogatást annak elvégzéséhez.
Ha segíteni akarunk ezeken az embereken, nem biztos, hogy az új ház lesz az, ami megmenti az életüket. Sokkal fontosabb, hogy megértsék a tanulás, a tudás, a képzettség fontosságát, az iskolában időben segítséget kapjanak, feszes munkamoráljuk alakuljon ki, képesek legyenek rendet tartani, rendszeres napirendet kialakítani, képviselni saját érdekeiket és beosztani a pénzüket. Legyenek reális céljaik, tegyenek azokért nap mint nap. Ehhez nagyon komolyan kiépített, megbecsült szakembergárdával felszerelt szociális ellátórendszerre volna szükség, ami jelenleg hiányos, miközben sok civil szervezetnél megvan a tudás hozzá, viszont eszközökből kevés van. Elképzelhető (persze ne legyen igazam), hogy „Nájk Zsolt” és „Nájk Ella” esetében már késő lenne a változáshoz így is, hiszen benne járnak a korban, és sok negatív tapasztalat érte őket, de a gyerekeknek talán még volna esélyük a kitörésre. Ők még kaphatnak olyan mintát, stratégiát, motivációt, igazi segítséget, ami alapján elhiszik: nem kell tízezresekkel vagy új telefonokkal pózolni félmeztelenül a TikTokon ahhoz, hogy sikeresek legyenek.
Kapcsolódó cikkek
