A premenstruációs szindróma (PMS) már sokaknak ismerősen hangozhat. Ennek súlyosabb változatáról, a premenstruációs diszfóriás zavarról (PMDD) azonban egyelőre kevesebb szó esik. Ez persze nem véletlen: míg a PMS a fogamzókorú nők mintegy 80 százalékát érinti különböző mértékben, addig a PMDD csupán a rendszeresen menstruáló hölgyek nagyjából öt-nyolc százalékának keseríti meg a havi vérzésük előtti 7-10 napot – olvasható a HáziPatika cikkében.
A PMS-hez köthető tüneteket összesítő listán már több mint 150-féle panasz szerepel. Sokan küzdenek például ingerlékenységgel, alvászavarral, puffadással, hasmenéssel, cukoréhséggel, alhasi görccsel, mellfeszüléssel, pattanásokkal, fejfájással vagy fokozott verejtékezéssel a menzeszt megelőző héten. A PMDD pedig tulajdonképpen abban különbözik a PMS-től, hogy bár ebben az esetben is lehetnek fizikai tünetek, a pszichés panaszok sokkal erőteljesebbek és meghatározóbbak – ezért enyhítésükhöz általában pszichológus vagy pszichiáter segítségére is szükség van. Megjelenhet például megmagyarázhatatlan szorongás, valamint ok nélküli és múlni nem akaró ingerültség is. De sokaknál felerősödik ilyenkor az öngyilkossági hajlam és/vagy az agresszivitás, gyakoriak továbbá a pánikrohamok és a dühkitörések.
Ezzel a zavarral küzd egyik olvasónk is, aki azt kérte, hogy valódi nevét ne közöljük, ezért Bettiként fogok hivatkozni rá. Betti a harmincas éveiben jár, és mentális panaszai az első szülése után erősödtek fel jelentősen. Végül már majdnem a házasságába és az életébe került az, hogy – korábbi orvosaira hallgatva – évekig csak legyintett erőteljes hangulatváltozásaira és baljós gondolataira. Hogy milyen úton jutott el a felismerésig, valamint gyógyszeres kezelés révén a javulásig, arról részletesen mesélt levelében, amelyet az alábbiakban dőlt betűvel szedve, változtatás nélkül olvashatsz.
„Egy évben 3-4 hónapnyi szenvedés, az már nagyon sok”
Rengetegszer hallottam már, hogy „a nők megőrülnek, amikor menstruálnak”. Szerintem pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a menstruáció előtt őrülnek meg, vagy ha úgy jobban tetszik: elsárkányosodnak, hisztissé válnak, elgurul a gyógyszerük, vagy valami ezekhez hasonló. A viccesnek szánt, ám bántó címkék mögött azonban ezek a nők valójában a saját hormonjaik áldozatai, és ők legalább annyira rosszul – ha nem még rosszabbul – érzik magukat érzelmi hullámvasútjukon ülve, mint az ezt érzékelő közvetlen környezetük.
Persze, ha azt halljuk, hogy valakinek rossz hete van, az elsőre nem hangzik annyira szörnyűnek, hiszen egy évben 52 hét van, nyilván nem lehet mindegyik csodálatos. Nos, nekem minden hónapban volt legalább 1, de inkább másfél hét, amely mentálisan és lelkileg is maga volt a pokol. Egészen konkrétan annyira kifordultam ilyenkor magamból, és akkora különbség volt a „két énem” között, hogy már arra gyanakodtam, hogy borderline-os vagyok.
A pszichiáterem mondata azóta is gyakran visszhangzik a fejemben: „ha havi 7-10 nap rosszul telik, az egy évben 3-4 hónapnyi szenvedés, az már nagyon sok”. Ennek a legrosszabb része egyébként az, hogy amikor a hormonok uralkodnak felettem, akkor valójában nemcsak én küszködöm a „belső démonjaimmal”, hanem – kár lenne tagadni – megkeserítem a családom mindennapjait is. Hiába telik ugyanis az életünk kétharmada harmonikusan, ha a maradék egyharmadban annyira kiszámíthatatlanul és elviselhetetlenül viselkedem, hogy azzal mindent lerombolok, amit a két „megőrülés” között elkezdenék felépíteni – újra, és újra, és újra.
Párom sokszor fogalmazott úgy, hogy ezekben a napokban úgy érzi, mintha tojáshéjakon lépkedne, és bármelyik mozdulata beláthatatlan következményekkel járhat. De azt is mondta már, hogy olyan, mintha egy időzített bomba lennék, csak látható visszaszámláló nélkül – és egy idő után kénytelen voltam igazat adni neki. Nekem is szörnyű volt együtt élnem magammal azokban a napokban, és a mai napig bűntudatom van, ha belegondolok, neki és közös gyermekünknek miket kellett kiállnia mellettem hónapról hónapra.
Egy tavaly nyári, menstruáció előtti összeomlásom öngyilkossági kísérlettel ért véget. Ekkor döntöttem el, hogy muszáj szakértői segítséget kérnem. Mivel akkor már sokadjára ellenőriztettem a hormonszintjeimet és a pajzsmirigyműködésemet, és továbbra is mindent rendben találtak, arra számítottam, hogy a pszichiáterem valamilyen mentális betegséget vagy személyiségzavart fog majd megállapítani. A legnagyobb meglepetésemre azonban nem így lett. A doktornő azt állította, hogy a tüneteim ciklikussága és természete – valamint a bizonyos problémák kizárását szolgáló kérdésekre adott válaszaim – miatt szinte biztos, hogy a PMS súlyosabb változatával, a PMDD-vel van dolgom.
A kezelés lehetőségeiről a CIKK FOLYTATÁSÁRA kattintva olvashattok.
Kapcsolódó cikkek
