Meglepő módon imádtam terhes lenni, pedig már az elején tartottam tőle, hogy fogom viselni ezt a sok lemondást, orvoslátogatást, ügyintézést. A reggeli rosszullét csak egy kis emlékeztető volt munka előtt, hogy “ja, amúgy egy másik emberi lény növekszik bennem”. Imádtam minden percét, sosem éreztem ilyen jól magam a bőrömben, a striáimat nézve úgy tűnik, majdnem ki is bújtam belőle.
Apafej folyton kicsalogatni akarta Bobot, én meg, ha tudtam volna, inkább visszatartom, mint egy tüsszentést. Amíg egyek voltunk, tudtam, hogy biztonságban van és különösebb erőfeszítés nélkül gondoskodhattam róla. Sőt, minden megvetés nélkül hódolhattam a kedvenc hobbijaimnak: az evésnek, a szundizásnak, a pokróc alól sorozatnézésnek.
Aztán egy hosszú hétvége utolsó estéjén Bob végignézett az összes listám összes kipipált fő- és alpontján, a naptáron, majd 3 nappal a kiírt dátum előtt útnak indult. Az már csak a kórházban, a burokrepesztést követően derült ki, hogy a térképet bent felejtette. Egy elágazásnál eltévedt és a méhszájamnak vette az irányt, de végül nagy “nem nyomunk, ha úgy érezzük, hogy kéne” és némi break dance után a szülőszobában, sikeresen kijutott.
Meggyőződésem, hogy a szülés utáni hormonoktól három napig be voltam állva, ugyanis fel se fogtam, hogy gyerekem lett. Az első nagy löket az anyaszívembe az volt, mikor közölték, hogy streptococcusos, a második, amikor bekómált a karomban a sárgaságtól. Mikor az utolsó reggel megjöttek a leletek és kiderült, hogy hazaengednek minket, szuper ősanyának éreztem magam, épp csak azt nem tudtam, hogy mégis kiének.
Az itthon töltött első pár hét, olyan földönkívüli volt. Nem, nem földöntúli, földönkívüli. Olyan idegen. Hol van az a nagy csoda, aminek az anyaságot nevezik sokan?! Elláttam Bobot, mert jött ösztönből, de nem igazán éreztem, hogy ez a kis védtelen lény mégis mit akar még tőlem és miért élteti, ha az aurámban csünghet egész nap. Ekkor még bárhol el tudott aludni segítség nélkül és nem ellenkezett, ha egy pillanatra leraktam.
Majd eljött az első növekedési ugrás, természetesen a legnagyobb kánikula idején… és ez az idegen érzés csak fokozódott. Meggyőződésem volt, hogy miután minden szükségletét kielégítettem, már csak azért sírhat, hogy idegesítsen. És itt elkezdett beszippantani a gyermekágyi depressziónak nevezett örvény. (Apafej, a családom és a barátaim megértő fülei, segítő kezei tartották a felszínen a fejemet és húztak ki belőle.)
Folyamatos bűntudat gyötört, amiért nem eufórikus szeretet önt el, hanem méreg.
Olyan volt, mintha akaratomon kívül tartanának fogva és csak a túlélésért küzdenék, miközben egy védtelen kölyökkutyát is gondoznom kéne.
Aztán beütött a pocakfájás, a kólika, vagy becézgethetjük még, akkor is pokoljárás. Itthon álltunk, mint akik nem olvasták az apróbetűs részt, se kezelési útmutató, se garancia, csak egy órákig síró baba, akit még mindig nem éreztem a sajátomnak.
Aztán amikor Bob betöltötte a 2 hónapot, a szüleimnél aludtunk. Reggel megfájdult a hasa és rázendített egy hajnali áriára. Sétáltunk vele, énekeltünk, ringattuk, próbáltam etetni, egy szó, mint száz, mindent is kipróbáltunk a megnyugtatására, de sajnos nem tudtunk enyhíteni a problémáján. Erre bekopogott anyukám, feje fölött a hajnali fény glóriaként csillant meg – vagy csak a szemem káprázott a fáradtságtól. Elvette Bobot, babakocsiba rakta és apukámmal karöltve elindultak sétálni.
Én pedig csak álltam a ház sarkánál, pizsamában, kócos hajjal és sírtam! Közben azt hüppögtem Apafejnek, hogy “elviszik a babámat!”. És ott megvolt az a pillanat, amikor úgy igazán először éreztem, hogy ő nem csak egy baba és én nem csak egy anya vagyok. Minket örök kötelék fűz össze és feltétel nélkül szeretni fogom egészen életem végéig.
Persze egy perc elteltével rájöttem, hogy nekem MOST kell aludnom. Anyukám hangja pedig olyan hipnotikusan hatott Bobra, hogy végigaludta a sétát.
Közvetlenül utána megtanult mosolyogni, azóta sokkal kifizetődőbb munka ez a babázás. Átléptük a bűvös 3. hónapot, ami óriási nyugodtságot hozott nekünk. Elmúlt a hasfájás, és bár helyette egyből megindultak a fogai, előjött a frontérzékenység, sőt azóta megtapasztaltuk az alvási regressziót, nem érdekel. Ő a mi kisfiunk és ha kell, óránként kelek hozzá, ha kell, az utolsó energiáimból sétálni viszem. Persze most is meg szoktam kérdezni tőle, hogy most mégis miért sír, de sokat javult a kettőnk közötti kommunikáció. Utolért az anyaság szépsége. Bár most is jólesne egy hosszas forró fürdő és egy nagy alvás, de még jobban esik, ahogy Apafej karjaiból rám néz, elvigyorodik és kalimpál örömében.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
