Mikor váltam igazán az Édesanyáddá? 

Nem akkor, amikor csak szerettem volna, mikor apukád 5 és fél évvel ezelőtt, komoran jött ki a vizsgálóból. Mikor azt mondták neki, hogy nincs rá esély, hogy betoppanj az életünkbe. A következő majd 4 évben, megpróbáltam elfogadni a tényeket, mígnem tavaly, egy márciusi napon, kiderült: mindenkit megcáfoltál.

Ez volt az első pillanat, amikor felülkerekedve az évek kilátástalan küzdelmein, a ténnyel szembesülve édesanyáddá váltam. 

Teltek a hetek, s a hónapok, szép lassan növekedtél. Napról napra közelebb kerültem ahhoz, hogy megszüless. Nem sietted el a nagy találkozást, pont, ahogy azt sem, mikor a felhőkön ülve úgy döntöttél, most már itt az idő, hogy jelezd felénk: minket választottál.  

A kórházban megkaptam az utolsó határidőt, ami ha nem teljesül, el kell, hogy indítsanak. Kértelek, hogy indulj el, azt éreztem, hogyan dönthetünk feletted a megérkezésed pillanatáról, mikor erről csak te rendelkezhetsz. Mikor este 8-kor befeküdtem a szülőszobára a ballonos indításra, kezdett elmúlni a kezdeti bizonytalanság és pánik. Tudtam, hogy megcsináljuk! Pedig hallgathattam volna, a külső környezetre.

„47 kg vagy, nagy a pocakod, kérd, hogy császározzanak meg”.

De én kitartottam. Hajnali órák…

Nővérek jönnek: „Minden jó úton halad Anyuka!”
Anyuka?! De furcsa ezt hallani. Egyre kézzelfoghatóbb. 12:00 óra.

A szülésznőm megsimogat: „Percek múlva a kisfiad megszületik!”
Minden egyes fájdalmammal éreztem, hogy közeledsz, és együtt küzdünk, hatalmas a kötődés. Majd hirtelen egy felsírás. A Doktor úr rácsodálkozik: ez egy hatalmas baba!   De én, nem is észlelem a szavait, csak könnyes szemmel szorítom Apukád kezét, és azt mondom:„megcsináltuk!”

Kis idő múlva, a mérésből visszajön a szülésznő: „Kitalálja édesanya hogy mekkora ez a baba?”
Nem tudom.
„60 cm és 5070 gramm!”
Mennyi? Megcsináltam! Megcsináltuk! Kétségkívül ez volt a legelső sikerélmény és egymásra hangolódás a babámmal. 

Már a kórházi ágyban fekszem, és te mellettem szuszogsz. Felfoghatatlan ez a pár óra, amin keresztülmentünk. Közben kopogtatnak doktorok, számomra ismeretlenek, hogy gratulálni szeretnének. Pihenhetnék, de csak nézlek. Hamarosan jön az első szoptatás.

Még mindig hihetetlen az egész! Félek megfogni, kiemelni a kiságyból. Biztosan menni fog? Már jönnek is segíteni, eljött az első szoptatás ideje. Bízok magunkban, de valahogy nem megy.

Hiába van nagyon sok tej, Neked nem sikerül. Egyre jobban sírsz. Egyszerre három csecsemős nővér próbál segíteni, hogy megtanuld, hogyan is kell. A következő napok borúsak. Küzdesz, próbálkozol, mert éhes vagy, egy picit sárga is vagy már, de nehéz megtanulnod, hogy kell. Már napok óta túlórázunk a kórházban. De van egy biztonságérzet, hisz arra gondolok, hogy otthon hogy foglak megetetni, ha már itt is küzdenek vele többen?

A hatodik nap a születésnapom — november 7. Édesapád megvette a tortát, amivel vár minket otthon, hiszen reggel azt mondták hazaengednek. A délelőtti viziten látják, hogy még mindig nem boldogulunk. Anyuka! Maradjon még egy napot. Én csak annyit felelek lesütött szemmel: „Már egy hete itt vagyunk. Ma van a születésnapom ezt is bent töltöm. Mi a garancia arra, hogy egy nap alatt bármi is változni fog?” Mire a nővér megsimogat: „Anyuka egy nap alatt csodák történnek!”

Az egész csecsemő osztály azon dolgozott, hogy az utolsó napon megoldják a problémát. Így is lett. Kitalálták a pozíciót, kicsit hátfájós, kicsit kényelmetlen, de végre megy neked!

Olyan ügyes vagy! Sikerült!

Itt múlt el a kezdeti bizonytalanság és pánik. Mosolygok ezeket a sorokat írva, arra gondolva, hogy akkor még álmomban sem reméltem, hogy 11 hónapos korodban is, még mindig tudlak szoptatni.  

Jövő hónapban egy éves leszel. Az érzések, hogy velünk vagy, a hála, mit sem csillapodtak a közel egy év alatt.  

Köszönünk mindent drága kisfiam, Zalán baba!

Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)