Elképesztően hiányoztok. Úgy érzem, mintha évtizedek óta nem láttuk volna egymást. Emlékeztek, amikor még éjszakába nyúlóan tudtunk pletyizni és a legnagyobb problémánk az volt, hogy elfogyott a nassolni való, vagy a vörösbor? Mintha egy örökkévalóság telt volna el az utolsó közös bulink óta, és már az idejét sem tudom mikor futottunk csak úgy össze egy kávéra, minden különösebb indok nélkül. Csak mert ahhoz volt kedvünk… De hamarosan visszatérek. Megígérem.
A gyerekek érkezésével az életem fenekestül felfordult. Mióta kétgyermekes anyuka lettem, még kevesebb az energiám. Két ilyen apróság anyukájának lenni néha tényleg olyan érzés, mintha egy másik univerzumban, egy eltérő valóságban élnék, amelyben az a küldetésem, hogy valahogy játékban maradjak két délutáni alvás és óvodai gyerekbegyűjtés között.
Hogy született két ilyen imádnivaló gyermekem, varázslatos dolog. Teljesen átalakította, újraértelmezte velem a világot, kinyitotta a szívem és megmutatta mennyi, de mennyi szeretet rejlik még bennem.
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy tiszta, folt mentes ruha hányszor volt rajtam az elmúlt 3 évben. Azt sem gondoltam volna, hogy én fogom kitermelni a szárazsampont gyártó cégek éves bevételét. Egy gyerekről kettőre váltani számomra könnyebben ment, mint feldolgozni az első gyermekem érkezését, (valószínűleg azért mert ez alkalommal elkerült a szülés utáni depresszió), de még így is teljesen felemészt ez az új felállás.
Emlékeztek még arra, amikor együtt kirándultunk, ti, én, meg a poronty a hátamra kötve? Vagy amikor vígan vacsiztunk, miközben a kicsi békésen szundikált a babakocsiban? Nagyon hiányoznak azok a tűnékeny pillanatok, bánom, hogy nem értékeltem őket akkor és ott…
A két gyerekkel tele lett a kezem, a szívem, a fejem. Ez kihívás fizikailag is, hiszen valaki valahogy mindig rám van tapadva. Lehet az egy éhes kisbaba, vagy egy nagytesó, aki figyelmet és nyugtató karokat keres. Agyilag is teljesen leszívnak. Már önmagában az elképesztően fárasztó, hogy az ember megpróbálja őket életben tartani és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy folyamatosan stimulálni, szórakoztatni, tanítgatni kell őket és persze a lelküket is ápolni kell, ha épkézláb embereket szeretnénk nevelni belőlük.
Két gyerek logisztikája is hihetetlen energiákat emészt fel. A napjaimat az alvásidők összeegyeztetése, a szoptatások és 3 évessel történő folyamatos alkudozás teszi ki. Néha azon megy az egyezkedés, hogy hány percig nézhető a mese, de néha olyan alap dolgokon is, hogy vegyen-e fel nadrágot, ha oviba megy. Még a legjobban startoló napokon is csupán annak köszönhető hogy végül sikeresen elhagyjuk a házat, hogy én a reggelünk minden mozzanatát megtervezem, s persze a bolygóállás is kedvező. Vannak napok, amikor teljesen maga alá temetnek a teendők, és úgy érzem, sose érek a végére. De legalábbis addig semmiképp, amíg nem növesztek legalább még négy kezet és 8 extra szempárt. És persze minimum még egy szívet, hogy magamba szívhassam azt a rengeteg szeretetteljes pillanatot is, amit a gyerekek mellett átélek.
Néha úgy érzem, szuperanyu vagyok, akinek sima ügy az egész gyereknevelősdi és minden, ami azzal jár. Átpelenkázni a háta közepéig kakis csecsemőt, miközben a 3 éves éppen földönfekve hisztizik a város legforgalmasabb útszakaszán? Semmi gáz, megoldom. Vagy legalábbis azt hiszem, meg tudom oldani. Nyugodt vagyok. Képes vagyok rá.
Máskor azon gondolkodom, hogy a francba tehettem ezt saját magammal? Ilyenkor általában épp tizenkettedszerre altatom vissza a kisebbet, miközben próbálom a nagyobbik hisztijeit is sikeresen kezelni, mindezt körülbelül hajnali háromkor. Eszembe jut, hogy vajon eljutok-e még valaha a fürdőszobába, vagy fogok-e még kilépni a házból egyedül, frissen, üdén, nyugodtan? Hajnalban a szoptatós fotelben gübbedve is elmerengek néha, mit is keresek épp itt, és miért nem táncolok inkább egy buliban a barátnőimmel?
De akadnak olyan momentumok is, amikor váratlanul – néhány rövid pillanatra – eluralkodik rajtam a nyugalom. Amikor a kicsik egyszerre alszanak el, vagy a szokottnál egy kicsit tovább húzzák a lóbőrt. Vagy amikor úgy alakul, hogy valamilyen csoda folytán elfogynak a teendők és adódik egy fél óra magamra is.
Ezekben a titkos, lopott pillanatokban átsuhan az agyamon, hogy felkéne hívjalak titeket, ezer éve nem látott barátnőim. Hosszú percekig csak ülök, emészt a bűntudat, amiért már hosszú hónapok óta nem kerestelek, és közben megbénít a gondolat, hogy amint tárcsáznék valószínű ismét felsír majd egy kisember a szomszéd szobában, vagy egy kicsivel nagyobb magára borít egy kosár vasalnivalót. És már oda is a pillanat… Eszeveszetetten hiányoztok barátosnéim.
Annyira sajnálom, hogy eltűntem. Néha megcsillan előttem egy halvány reménysugár, egy ígéret, hogy talán hamarosan visszatérek. Egy távoli napon, amikor esetleg már nem leszek annyira kimerült a gyerekek lefektetése után. Egy este, amikor a gondolat, hogy beszélgessünk egy kicsit vagy elszökjünk este egy italra, már nem lesz lehetetlennek tűnő küldetés, hanem sokkal inkább egy felszabadító, örömteli pillanat.
Hamarosan visszatalálok a hozzátok vezető útra, és már alig várom, hogy órákon keresztül hallgathassalak benneteket és újra felvehessen a fonalat veletek kapcsolatban Valószínű nekem nem lesz sok újdonságom számotokra – rengeteg dolgot elhomályosít a kialvatlanság és az anyukasággal járó feledékenység sem egy túl hasznos dolog ezügyben – de együtt majd új emlékeket gyártunk! Hamarosan találkozunk drágáim, örök hála a türelmetekért!
A cikk a Motherly írása alapján készült.
Kapcsolódó cikkek
