Illusztráció: Getty
Milyen szépen süt a nap! Végre leporolhattam a napszemüvegem. Ezt a tavaszba érkezést szeretem a legjobban. Az arcbőröm már kellemesen átmelegszik, de még nem kell naptejjel kenni a gyerekeket. Gyere, édesem, nyolcig be kell érnünk az oviba. Miért? Hogy ne maradj le a reggeliről. Ugyanazon az útvonalon megyünk, ugyanazon a húsz méteren sürgetem meg. Minden áldott nap. Pedig mindig ugyanazt látja a játszótéren: a hintákat üresen lengeti a hajnali szellő, a csúszdákat sárfoltok pettyezik, a homokozóban két lapát domborodik, a törött meg a hosszú nyelű. Lelassít. Gyere, inkább a kezemet fogd, ne a babakocsit! Hátha úgy gyorsabb – gondolom hozzá. A reggeli ébresztés-készülődés-elindulás Bermuda-nyüglődése után jólesik sétálni. Jólesne. De ez rohanás…! Odaérni valahova, folyton oda kell érni valahova. És tudom, hogy késésben vagyunk, mert ez az anyuka a négy gyerekével két sarokkal később szokott szembejönni. Óra sem kell. Egymásra mosolygunk. Atyaég, milyen lehet négy gyereket felöltöztetni reggelente! Mondjuk anno anyának is sikerült minket, holott biztos nem volt könnyű a bátyáimmal és velem. Elkéstünk valaha az oviból? Loholtunk volna valaha is anya után? Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy az ovi utcájában találtuk a legszebb gesztenyéket. Teletömtük a zsebünket, és délután fogpiszkálóra szúrt kippkoppokat készítettünk belőlük otthon. Ah, gondtalan gyermekkor! A lányomnak vajon mi marad meg a hétköznap hajnalokból? Ha mázlim van, akkor ő sem fog emlékezni rohanásra. Bár itt gesztenyefa sincs. A féléves kisfiamnak legalább még mindegy. Hanyatt fekve nézi a fákat és a kék eget. Fölé hajolok a babakocsiban. Összerezzen. Mindjárt odaérünk, utána alhatsz egy nagyot – suttogom, de kit akarok megnyugtatni?
Beérünk nyolc előtt, a lányom nem marad le a reggeliről. Puszi-puszi, és szalad a barátaihoz. Érezd jól magad – üzenem a hátának. Milyen hülyeség, hogy ezt mondom neki. Olyan, mint egy burkolt parancs. Mintha vízjellel mögötte lenne, hogy itt, kérem, kötelező a boldogság. Olvastam, hogy azt már nem dívik mondani búcsúzáskor, hogy vigyázz magadra, mert azt sugallja, hogy minden sarkon veszély leselkedik. Ennyi erővel akkor most a boldogtalanság a főgonosz, aki álruhában bekúszhat a gyerek látóterébe?
Elnézést, hölgyem, ezt elejtette! A kis bevásárlószatyrom, kieshetett a zsebemből. Egy iskolás lány nyomja a kezembe, majd felzárkózik kuncogó társaihoz. Hölgyem?! Sose fogom megszokni. Mikor lettem ’bocsi, ne hari’-ból ’elnézést, hölgyem’? Már az első gyerekkel várandósan vagy csak a második megszületése után? Persze tizenévesen én is anyám-korabelinek gondolhattam mindenkit, aki babakocsit tol. Sőt, legyünk őszinték; egyáltalán nem foglalkoztam velük. A saját korosztályomat figyeltem. Legfőképp a felsős fiúkat. Máig elfog a bizsergés, ha visszagondolok arra a május reggelre, amikor véletlenül az aktuális szerelmemmel egyszerre értem be a suliba. Kinyitotta nekem a nehéz, ezeréves bejárati ajtót, előreengedett, és duruzsolóan mutáló hangján azt mondta: menjél csak! Utána hozzátette, hogy menő a pólóm, majd nem feltűnően, mégis egyértelműen lecsekkolta a fenekem. Aznapra meg is voltam, köszöntem. A barátnőimmel osztottunk-szoroztunk, hogy akkor most mi majd biztos össze fogunk házasodni, és ezt a matekfüzet szélére, a keresztnevünk betűiből kikalkulált szám is egyértelműen alátámasztotta. Ha házasság nem is lett belőle, később, egy gimis buliban újra egymásba botlottunk, smároltunk, és beledúdolta a hajamba, hogy la bamba. Én félrészegen szerelmet vallottam, ő meg azt mondta, majd hív. De nincs harag, nincs megbánás. Május mégsem vitt messze. Múltkor láttam, hogy anyám a menő pólóm maradványával törli a port a tévészekrényéről.
Hova akartam kilyukadni? Merre tartok? Ja, igen, a kisfiamnak akarok venni egy új csörgőt, ami fából van, segíti a fogzásban, és fejleszti a nem tudom mijét. Mert fejleszteni, azt mindig lehet. Már semmi sem olyan, hogy majd megalakul magától. Itt mérföldkövek vannak, kérem szépen. Hánykor nyit a bolt? Kilenckor. Addig jó lenne, ha aludna egyet. A tízezer lépésem alighanem ma is meglesz. Hopp, egy üzenet. A reményszikra, hogy valaki beszélgetni szeretne velem. Anya írt, hogy mit kérek szülinapomra, mindjárt itt van. Tudom. Utálom. Huss, ismét eltelt egy év. Mit kérek? Írjam azt, hogy semmit? Azzal ő nem érné be. Jobban belegondolva valami cuki tavaszi ruha jól jönne a gyerekeknek. Egy új filctollkészlet, aminek nincsenek benyomódva a hegyei. A kicsinek egy fürdőskönyv, amivel elbíbelődhet, miközben megsikáljuk. Szuper, mégiscsak vannak ötleteim. A gyerekeknek. Ha ők boldogok, akkor én is. Nem igaz? Ennyi idősen amúgy is mit kérjen az ember a nyugdíjas anyjától?! Mire vágyhatnék még, amikor voltaképp megvan mindenem… Azért belesek a kirakatokon, ahogy elhaladok mellettük a babakocsival. A kisfiam időközben elaludt, úgyhogy megállhatok egy-egy hosszabb pillanatra. Ruhák, cipők, ékszerek, virágok, péksütemények. Megtorpanok. Az egyik kávézóból egy fiatal, csinos nő libben ki, egyik kezét nagy pohár tejszínhabos kávécsoda húzza, a másikkal pedig a telefonját tapasztja a fülére. Szeretem azt hinni, hogy egyszer az én lábam is volt olyan vékony, hogy így, vagy még ígyebbül állt rajta a miniszoknya. Hány éves lehet? Talán az első komoly munkahelyére siet. Milyen fontosnak éreztem magam abban a középszerű könyvelőirodában! Peckesen jöttem-mentem a folyosón a rendszerezésre váró iratkötegekkel. Volt időm kávézni, és a legégetőbb napi kérdés az volt, hogy hol ebédeljünk. Ezzel szemben az egyetlen, ami az utóbbi időben peckesen jár a környezetemben, az a gúnár a gyerekdalból. Jóllehet az étkezéseken még mindig sokat dilemmázok. Lényegében ez az a vonulat, ami végigkísér mindenkit egy életen át. A vékony cérnaszál a megnyugtató állandóság és nyűg között. Rá kell jönnöm, hogy hiányzik a kiszámíthatóság. Amennyi mostanában jut belőle, az inkább egy furcsa, kifacsart verziója. Érvényes az egymást követő eseményekre, hogy például vacsora után fürdés és altatás jön, de nem érvényes a mentális épségemet befolyásoló tevékenységekre, hogy meddig tart egy altatás, vagy milyen időközönként ébred hajnalban a kicsi.
Könyvelőnek lenni maga volt az állandóság. Bármi változás, ami olykor akadt, mai fejjel jelentéktelennek tűnik. Miként tudnék abba a buborékba visszatérni, ha körülöttem azóta minden mozgásban van? Mozognak a gyerekek, közeledik a férjem, mocorognak a baráti kapcsolataim, koccanok a rokonokkal, a lakás meg folyton szalad. Rezdülnék én magammal is, ha tudnám, mi a módja. Hogyan nem kallódik el egy anya gyerekvállalás után?
Miért nem vásárolok magamnak szép ruhákat és miért járok mindenhova sportcipőben? Hová raktam el az ékszereimet? Miért nincs az étkezőasztalunkon frissen vágott virág, ha már ilyen kifinomult lett a szaglásom? Nehogy már csak a kakis pelenka kiszimatolásánál kamatoztassam ezt az újonnan megszerzett képességet! No de ez lett az új világrend, hogy a gyerekek körül forgok. Elvégre most is a kisfiamnak megyek megvenni a századik csörgőjét, amit bruttó kétszer fog használni, mielőtt visszatér a kulcscsomómra. Kiülhetnék helyette a kávézó teraszára meginni egy kávét, egy olyan flancosat, megenni egy sütit, bámulni a járókelőket vagy a telefonom. Nem kéne, hogy siessek, mint az a dolgozó nő.
Az én munkahelyem mozdítható, és itt alszik a babakocsiban. Ráérek. Megállhatok egy kávéra. Az az asztal a napon tökéletes is lesz. De jó érzés megpihenni! Az utca lassacskán elcsitul, a tanulók beérnek az iskolákba, a felnőttek a munkahelyekre. Néhány nyugdíjas lézeng csupán. Egy túlvezérelt öreg néni bekukkant a babakocsiba. Simogatásra emeli göcsörtös kezét. Jaj. Ne tessék hozzáérni, alszik – förmedek rá. A hangom mélyről jön és határozott. A néni motyog valamit a mai fiatalságról, és puffogva odébbáll. Én nem akarok zsémbes vénlány lenni. Amíg lehet, kiélvezem a kávét, a sütit, a gyedet. Aztán majd alakul.
Felnézek az égre, és belemosolygok a fénybe. Rendben. Megírom anyának, mit szeretnék szülinapomra. Magamnak.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
I. helyezett: Wirnhardtné Csóka Cecília: A fánk
II. helyezett: Hidasi Zsaklin: Anyamonológ
Kapcsolódó cikkek
