Illusztráció: Getty
Állok a bevásárlókocsival a sorban. Velem szemben a legkisebb gyermekem ül, és próbál kiszabadulni. Csitítgatom, hiszen mindjárt sorra kerülünk. Közben a bevásárló kocsi tartalmát nézem, és próbálom összevetni a listával, amit még otthon írtam össze. Gyümölcs megvan, és fog jutni az óvodai gyümölcsnapra is, hurkapálca a technika órához megvan. Hajgumi szintén a kosárban, egyszerűen nem tudom elképzelni, hová tüntetik el folyton őket… Fiús váltócipőt is találtam. Szinte hihetetlen, hogy már ebből is 30-ast kell venni! Miért vettem darált húst? Ja-ja persze, szombatra fasírtot terveztem készíteni. Férfitusfürdőt is találtam, remélem ez az az illat. Pelenka, popsitörlő, kenyér, felvágott, sajt. És persze a két fánk. Ez sosem szerepel a „hivatalos” bevásárlólistán, de valahogy mindig bekerül a kosárba. Egy magamnak, egy pedig a kicsinek, hogy legyen mit majszolni a kocsiban hazafelé – meg mert pontosan tudom, ha nem kapna, úgyis elkunyerálja az enyém. Még gyorsan lekapok egy zacskó gumicukrot a gyerekeknek, aztán kezdem is felpakolni a futószalagra. Közben persze a kis akrobata már áll a kosárban, de fél kézzel tudom fogni. Szerencsére az előttem lévő vásárlónál valami fennakadás van, így van időm egy kézzel pakolgatni. Közben jár az agyam. Ne felejtsem el az iskolai beiratkozást, a bölcsődeihez pedig még be kell szerezni azt a papírt, jaj még mindig nem csináltattuk meg a személyi igazolványt, ó várjunk, holnap kell menni oltásra, de délután meg szülinapi buli van… Végre minden felkerül. és mi jövünk. A pénztáros villámsebességgel húzza le az árukat, alig győzöm pakolni, csak úgy dobálom, miközben a gyereket visszaültettem, és most az egész bolt a hisztijét hallgatja. Lehúzzák a fánkot is, gyorsan a kis üvöltő kezébe nyomom – majd elszórakozik, amíg kiszedi. Rögtön csöndben is marad. Kicsit nyugodtabban fejezem be, fizetek és indulok is ki.
A kocsiba először a gyereket ültetem be, egyik kezében a már kiszabadított fánk, másikban a zacskó az enyémmel. Jól van, így legalább elöl marad. És én is meg tudom majd enni. Mindent bepakolok, visszaviszem a kocsit, majd miután bekötöttem a gyereket, elveszem tőle a fánkot. Illetve venném, mert nem adja. Szépen kérem, engedje el a zacskót, de erre csak még erősebben fogja, és óriás hisztibe kezd. Megpróbálom kicsenni belőle a süteményt, és közben érzem, ahogy törnek elő belőlem az ösztönök: az az enyém! Ahogy kikapom, iszonyú gyorsasággal engedi el a zacskót, és fogja meg a rózsaszín cukormázas édességet. Elönt a méreg. – Neked is vettem egyet, minek kettő? Annyit meg se bírsz enni! – Igen, annyit meg se bír enni, tudatosul bennem. Itt, így úgyse győzhetek, elengedem azzal a reménnyel, hogy két fánk túl sok egy ekkora gyereknek, és hogy pont elég hosszú az út hazafelé így déltájban, hogy belealudjon a kocsikázásba. Beülök, és elindítom az autót. A középső visszapillantó tükröt úgy állítom, hogy a kis tolvajt is lássam benne. Morcosan néz rám vissza a tükörből, és szorítja a fánkom. Elindulunk. Menet közben bele-bele pillantok a tükörbe, de egyelőre csak a saját fánkját majszolja. Jól van, azt egyed nyugodtan, de az enyémet ne, azt én akarom! Van valami furcsa ezeknek a bolti fánkoknak az ízében, amit otthon sose lehet elérni. Biztosan valami egészségtelen adalékanyag, de én pont ezt szeretem benne, és nagyon szeretném megenni. Csak meg ne egye előlem!
Haladunk a forgalommal, és közben folyton hátra-hátra pillantok. Szép lassan kezd fölébredni bennem az az önző lény, aki évek óta átengedi a terepet a gondoskodó anyának. Az a lény. aki szeret magának apró édességeket vásárolni anélkül, hogy másra is gondolna. Az, aki szeret úgy enni, hogy közben nem válogatja ki valaki a legfinomabb falatokat az ételéből, aki szeret olyan fagylaltot enni fagyizáskor, amilyet magának választ, nem pedig olyat, amelyik szép színű, de kevésbé jó ízű. Az, aki szeret olvasni, de olyan könyvet, amiben nem kis bogárkák élik a mindennapjaikat, szeret sorozatot nézni este az ágyban, de beszélő kutya és szupercica-menteset. Éjjel szeret kényelmesen feküdni az ágyában anélkül, hogy egy láb lenne az arcában, és reggel sokáig aludni. Aki társaságban szeret beszélgetni, de úgy, hogy nem szakítják félbe ezerszer, és nemcsak szupinált cipőről és gyereknevelési trendekről, hanem a világban történő eseményekről, történelemről – bármiről. Aki szeret túrázni anélkül, hogy tíz másodpercenként valaki megkérdezné, hogy mikor érünk már oda. Szeret étterembe járni, azt rendelni, amit enni szeretne, és távozáskor nem szabadkozni az ott hagyott rumli miatt. Aki ha vesz magának egy fánkot, azt nyugodtan megeheti, anélkül, hogy valaki elorozná.
Lassan hazaérünk. Mintha már elaludt volna. Ahogy megáll a kocsi, megrebben a kis pillája. Óvatosan próbálom kihalászni a gyerekülésből, kicsit nyöszörög is. Lassan, ringató lépésekkel a szokásos altatót dúdolva viszem be a házba. Még egy kicsit tartom a kezemben, majd lefektetem a kanapéra. A fánkot még mindig ott fogja kis markában, de a szorítás lazul. Kis cukormázas ujjacskáit szép lassan lefejtegetem róla. Kicsit megnyomorodott, kicsit leolvadt a máz, de végül is épségben megszereztem. Beleharapok. Érzem, ahogy a cukor szétárad a testemben, és szép lassan visszaszunnyad önző énem. Megnyugszom. Miközben élvezem, hogy szájam megtelik ezzel a furcsa, tartósítószeres ízzel, tekintetem alvó gyermekemre téved, és melegség önti el a szívem. Annyira szép, annyira édes ahogy így alszik… Senkit és semmit sem szerettem ilyen nagyon, mint a gyermekeimet. Mindent megtennék, mindent föláldoznék értük, mindenemet odaadnám nekik!
Kivéve a fánkomat.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
