Illusztráció: Getty
Ez jó lesz, ezt meg fogom írni, kicsit talán elcsúsztam a határidővel, de össze fogom hozni,
először napközben kihasználom az időt, hogy kitaláljam, mi legyen az alapötlet, miközben mellettem játszik, egy könyv, egy autó, egy kocka, egy kreatív gondolat, a délutáni altatás után pedig, ha végeztem az ebéd elkészítésével, majd akkor írni is fogok tényleg, az ebédet azt meg kell főzni, de egyáltalán ki kellene találni, van még vajon itthon fokhagyma meg krumpli, vásárolnunk is kellene majd a hétre valamikor, egészségeset kellene, mert szégyenszemre sült krumpli volt tegnap, de akkor megint krumpli, ha főzelék, nincs más ötletem most, amit meg is eszik a kicsi, darált hús biztos van még a fasírthoz, remélem, hogy elég jó, pedig semmi zöld, de a vas, meg a kalcium, meg minden más, amiről nem is tudom, hogy kell, majd legközelebb jobban végiggondolom ezt is, akkor ügyesebben fogom csinálni,
szóval a főzés után biztos el fogom kezdeni, de ha már a krumpli, akkor a zab is elfogyott, fel kell írni, feledékeny vagyok néha, nehogy megint csaljak a cukron, a nasin, ennyiből nyilván nem lennék rossz anya, mégis úgy érzem, hogy igen, a mosogatást is meg kell csinálni, másképp hova merem majd azt a főzeléket, számolni kell vele, hogy a kicsi folyton a sarkamban lesz, persze mindig ott van, folyamatosan két vágányon futnak a gondolataim, egyiken a mindennapi teendők, a másikon, hogy hol van, mit csinál a babám, meg lehet szokni, hogy az ember egymaga kezeli ezt a vasúti váltót, de aki nem csinálja, az nem is tudja elképzelni, vonat, csihuhu, vajon-vajon örökké brümbrüm-autókkal és vauvau-kutyákkal lesz tele számomra a világ, meg a szemetes, a szemetest azt is le kell vinni, már tegnap le kellett volna, de elfelejtettem, vagy nem volt idő, mondjuk az sosincs, és a mosás, a mosás legalább megvan már,
igazából a játszótéren is tudok írni néhány mondatot biztosan, ha nem kell segítenem homokot szórni, hintázni, kimászni, ugrálni, felállni, sétálni, lapátolni, csúszdázni, cipekedni, futni akkor tudok fogalmazni néhány gondolatot, ezekből az összefércelt szavakból pedig csak kijön a minta, ha magasan van a kicsi a mászókán, élesen látom a képet, milyen ívben esik le, töri el a kezét, a lábát, a nyakát, bekapcsol magától ez az anyai funkcióm, és ilyenkor is magára kell hagynom az egymásra lapátolt szóhalmot, félelem, pedig meg sem történt, vigyáznom kell rá, minden pillanatban, a legdrágábbra, a játszótérre meg kellene új ruha, megint átnőttünk egy méretet, és még mindig nem rendeltem semmit, majd akkor holnap szánok rá időt, csak el ne felejtsem ezt se, meg magamat persze, ha már se fésülködés, se szőrtelenítés, se egy arcmosás néha, a manikűrt meg se említem, majd egyszer biztos beleférek ezekbe a napi keretekbe,
persze Apa, ő is segít, tudnék úgy írni, de ha nem tudtam haladni a ház körüli dolgokkal napközben, akkor valamikor muszáj megcsinálni, és a bűntudat meg nem hagyja, hogy leüljek, főleg, ha aznap már így sem figyeltem a kicsire száz százalékban, mert főzni kellett, vagy a pályázaton gondolkoztam, vagy önkéntelenül a telefonom görgettem, vagy bármilyen módon nem feleltem meg a szuperanyaság mintaképének, a családdal is kell közösen időt tölteni, amikor egy helyen vagyunk mind, és nevetés, és játék, és együtt, belül ott a rohanás, pedig meg kellene állni, csak akkor megáll minden más is, a vacsora meg lehet szendvics, azt legalább biztos megeszi, és a húsvét itt van mindjárt, mit veszünk, mit adunk, hogyan tartsuk meg, és az oltás, a védőnő, a szülinap, tele a naptár,
de ha ezekkel megvagyok, akkor be tudom fejezni a pályázatot, csak kicsordogálnak a napok az ujjaim közül, pedig jelentkezni akartam rég, de meg fogom írni, akkor is, ha éjfélig altatok, már úgyis hozzászoktam, hogy az alvást nem anyáknak találták ki, de amikor sikeresen teljesítettem az esti rutint, kilopóztam a szobából, kikerültem ugyanazokat a recsegős padlódeszkákat, mint egy besurranó tolvaj, csak én a saját szabadidőmet próbálom ellopni, akkor utána már csak az időpazarló alapszükségletek, egy korty víz, egy gyors WC, kevés nasi, a babaőr bekapcsolva, persze elpakolni nem árt, a szétszórt autókat, az elhajigált kockákat, a koszos ruhákat, de az már csak pepecs, meg ami hirtelen a szemem elé kerül,
meg egy kis időt rá kell szánnom a férjemre este, ketten, ahogy régen, beszélni egy kicsit a nap végén, ennyi megmaradt kettőnkből, mint a hajótörés után, mentjük a törött darabokat, amiből újra felépítjük majd magunkat ezen a bizonytalan, új szigeten, amit úgy hívnak, Szülőség, ezért nem hagyhatom ki, remélem a baba se kel fel közben túl sokszor, fontos lenne pihenni holnapra, de hol maradok akkor én, olyan kényelmes a kanapé esténként, bele tudnék olvadni néha a háttámlába, milyen anya az, aki ilyeneket gondol, mit nem csinálok jól, ott van a kérdés minden mögött, csak nem merem mindig feltenni, pedig félek,
persze még van egy csapda is, hogy odaragadok a telefon meg a tévé elé, és egy betűt se írok, nem mindig van erőm küzdeni ellene, pedig tudom, hogy semmi igazi értelme sincs semelyik kijelzőnek, és a fiamnak is ezt tanítom, mégis rossz példa leszek a végén, bűntudat, ez is, a görgetésben feloldódok, mint a forró vízben a tea, amit ilyenkor lassan megiszok, néha azt sem tudom, tényleg van-e létjogosultsága annak, hogy saját magam legyek az Anya, Feleség, Háztartásbeli között, keresem minden nap, ezért kell megírnom, és ezért írtam meg, hogy magamnak is bebizonyítsam, ez a sok értelmetlen mondat egymás mögött jelenti, hogy létezem,
mint Anya, nyolckarú polip, és káosz mögé bújtatott boldogság.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
I. helyezett: Wirnhardtné Csóka Cecília: A fánk
Kapcsolódó cikkek
