Mitől félünk? Talán hogy megkérdőjeleződik a tökéletes anya képe? Hogy azt vágják a fejünkhöz: te akartál anya lenni?! Igen, mi akartunk szülni, szoptatni és nevelni. Mi akartunk elsőnek örülni, hogy kúszik, mászik, feláll, elindul, megszólal. Innen már egyenes a következtetés: mi akartunk otthon maradni és vállalni a gyes legszürkébb hétköznapjait is. De vajon tudtuk-e, hogy valójában milyen a kisgyerekes otthonlét?
Anya robot nem lázad
– Biztosan vannak afféle ősanya típusú nők, akiknek ez könnyebben megy – véli Madaras Mónika, a két és fél éves Barnus és a féléves Zsombor édesanyja. – Akik megszülik a gyereküket, és utána azonnal teljes magabiztossággal végzik a kicsi körüli teendőket. Nem hagyják el magukat, nem aggódnak mindenen, nem hívják fel napközben nyolcszor a férjüket, hogy jaj, nem bírom, jaj, mi lesz most, és jaj, gyere haza!
Én bizony többször is könyörögtem a férjemnek, hogy most már aztán tényleg üljön az autóba és jöjjön. Ez a kisbaba kifog rajtam. Ma már olyan tapasztaltan látom el a kicsit, hogy fel sem tudom idézni, mit éreztem akkoriban olyan nehéznek. Talán kicsit lassabban rázódtam bele az anyaságba, mint mások. A szülés után sokáig feküdtem, és csak akkor voltam nyugodt, ha valaki ott sertepertélt körülöttem. De egy nap menthetetlenül egyedül maradtam a kicsivel.
Folyamatosan idegesítettem magam mindenen. Bújtam a babakönyveket, mérési táblázatokat, és persze állandóan elégedetlen voltam. Túl sovány. Túl kövér. Miért nincs még foga? Balkezes?! Ezzel az aggódással csak azt értem el, hogy rossz kedvem lett. Gyakran és sokáig. Mások meg értetlenkedtek körülöttem: ahelyett, hogy örülne az egészséges gyerekének, tessék, szomorkodik. Nem is érdemli meg az ilyen…
Magam sem tudom, mikor rázódtunk össze a fiammal. Egyszer csak megértettem a jelzéseit, és hirtelen én is magabiztosabb lettem. Már nem estem pánikba, ha sírni kezdett, megnyugodtam, hogy nem fog éhen halni, a többi meg mit számított.
Azután megszületett Mónika második fia, Zsombi, és ez megint gyökeres változást hozott a család életében. A napirend még szorosabb lett, még kiszámíthatatlanabb. Nem volt elég a kicsire figyelni, a nagy is kikövetelte a jussát. Zsombi most hat hónapos. „Csak” huszonnégy órát szeretne az anyjából. Barnus megértőbb: ő csak tizenkettőt.
– Bevallom, féltem, hogy majd a kicsivel is elkap a baby blues, és maga alá gyűr a folytonos rosszkedv. Ehhez képest a szülés után szinte azonnal kipattantam az ágyból, és tettem a dolgom. Belülről hajtott valami, hogy nem hagyhatom el magam, mert a fiaimnak szükségük van rám. Már nem aggódom mindenen (csak kicsikét…), valahogy könnyebben veszem az akadályokat. De tény, nagyon kemény műszak két kicsi gyerek. És lassan három éve „dolgozom” itthon.
A gyes külön életforma. Magam választottam, mert ezeket az éveket a gyerekeimmel szeretném tölteni. Soha nem volt kérdés számomra, hogy munka vagy család, pedig szerettem a hivatásom, jól kerestem. Azt gondolom, hogy ez az időszak rengeteget ad a kicsiknek, és ha ezzel akár picit is növelem az esélyét, hogy boldog felnőtt legyen, már megérte. Ugyanakkor… bár szégyellem, nem állítom, hogy maradéktalanul kielégít mindez. Néha úgy érzem, anya-robot vagyok.
Gépiesen kelek, keverem a kakaót, készítem a szendvicset, szoptatok, minden napnak ugyanaz a menete. De az arcok is ugyanazok, kismamák, védőnő, doktor néni két kicsi gyerekkel még egy utazás sem fér bele az életünkbe. Aztán este szeretném, ha újra nő lehetnék, feleség és társ, de már jártányi erőm sincs. Szoptatás után bezuhanok az ágyba, s csalódottan arra gondolok: ma sem játszottam eleget a naggyal. Ma sem fogtam meg a férjem kezét, hogy te, meséld el, mi történt. Ma sem hívtam fel a barátnőmet, hogy beszélgessünk.
Tudom, napról napra könnyebb lesz. A kicsik felnőnek, önállóbbak lesznek. A férjem érti, megérti a helyzetet. És én akartam… de akkor is, ha csak egy órára is, jó volna kicsit kikapcsolni ezt a gyes-üzemmódot.
Nem vagy egyedül!
A gyerekeivel otthon maradó anya nem új jelenség. A kérdés csak az, hogy miért kerül szóba ennyi fórumon a kismamaság szürkébb oldala, és miben más a mai nők helyzete.
Először is, nincs, vagy legalábbis kihalófélben van a nagycsalád. Három-, négy-, ötfős családok élnek külön kis szigeteken. A nagyszülők vidékiek vagy még dolgoznak, vagy köszönik szépen, és nem kérnek az újabb napszámból. Az apa sokat dolgozik, innen már egyenes a következtetés: az anya egyedül marad a gyerekkel.
Meg kell felelnie rengeteg elvárásnak: legyen jó anya, feleség, háziasszony… de az se baj, ha dolgozik a gyes mellett egy kicsit. És ott az örök dilemma: megengedheti-e magának, hogy kimaradjon évekre a munkából? Miért tanult annyit, ha most csak otthon van, és „nem dolgozik”?
Szvetelszky Zsuzsa, az ELTE oktatója szerint régen azért volt más a kismamák helyzete, mert nem jutott el hozzájuk ennyi információ. Nem is idegesítették magukat, hogy éppen miről maradnak le, és mit kellene még elvégezniük. Nem olvasgattak átlagszámokat, statisztikákat, amelyek leginkább csak arra jók, hogy az anyuka gyanakodva figyelje önmagát és a gyerekét. Hat hónaposan ennyi gramm. Aki ettől eltér, az vagy túl sovány, vagy túl kövér. Nyolc hónapos… mászik már? Esetleg nem fejlődik rendesen?
– Az egyik legfontosabb lépés, amit egy kismama tehet, hogy mindenféle csatornán megkeresi a sorstársait. Csetel, levelet ír, telefonál, felfedezi a környéken lévő klubokat, óvodai játszóházakat… és rájön, hogy nincs egyedül a félelmeivel.
Felismeri, hogy ezek a gondok átmenetiek, egy év múlva már senkit sem érdekelnek a grammok és centik. Hogy más is szenved a szülés után ottmaradt pluszkilóktól, és ettől még nem kell magunkat csúnyának és kövérnek látni. És kérjen, merjen kérni segítséget a környezetétől. Érhetően, pontosan megfogalmazva: fáradt vagyok, szeretnék öt órát egyhuzamban aludni! Cipőt akarok venni magamnak! Mert nem lehet úgy huszonnégyórázni, ha közben nem pihen az ember.
Van segítség!
Sokszor az a legnehezebb, hogy magunknak ki merjük mondani: nem megy. Hogy muszáj segítséget kérni. És ha nincs riasztható nagymama, rokon, bébiszitter, kihez fordulhatnak a kismamák?
Az Otthon Segítünk Alapítvány 2002-ben indult azzal a céllal, hogy kisgyerekes anyákon segítsenek. Önkéntesei meghatározott ideig, általában három-hat hónapig kijárnak a családokhoz, hogy a kismama válláról levegyenek egy-két terhet.
Szecsődi Ákosné, Kati az „Otthon Segítünk” önkéntese. Naptárjában minden órára jut valami bejegyzés, melyek közül a legtöbb a nyolc unokájára vonatkozik. De emellett még marad egy-két üres rubrika, amit kisgyerekes családoknak ajánl fel. Bármiféle segítséget szívesen, szívből ad.
– Az első alkalom csupán ismerkedés, mondhatnám úgy is, egyfajta „szimpátiapróba”. Aztán megbeszéljük, miben is segíthetném az anyukát. Volt olyan családom, ahol az anya egyszerűen nem tudott kimozdulni a lakásból. Két kicsi gyerekkel volt otthon, a nagy alig egyéves, és még nem tudott járni; a másik csecsemő. Elindulni babakocsival, karonülő gyerekkel, kisszatyorral, keksszel, cumisüveggel, ráadásul mindezt télen: egyedül tényleg megoldhatatlan mutatvány. Ha jól emlékszem, tavasszal köszöntem el tőlük, mikor a nagy már ott szaladgált mellettem.
Nap mint nap látom, milyen nehéz a kisgyerekes anyák helyzete. Olyan kevés támaszt kapnak, és legtöbbjük erőn felül teljesít egész nap. Nem is az az igazi segítség, ha elmosogatok vagy rendbe teszem a lakást, hanem ha az ottlétem alatt oldódik a bezártság, nincs egyedül, van mellette valaki, akire támaszkodhat. Ezek a nők igényesek magukra, gyerekükre, az otthonukra, de nagyon fáradtak. Sokuknak már egy kávé, egy beszélgetés is elég, hogy jobban érezzék magukat. Vagy az az óra, amíg eljátszom a gyerekkel, ő meg letusol és kicsit szépítkezik. Olyan nagy igények ezek? Nem hinném… és talán nem ártana erről kicsit többet beszélni.
Ha meg kell húzni a vészcsengőt!
Vannak jelek, amelyek már túlmutatnak a „csak rosszkedvem van” érzésen. Ágota például másfél év gyes után ijesztő tünetekre figyelt fel magán.
– Annyira nem bírtam elviselni a gyerek sírását (pedig szegényke nem sírt többet, mint mások), hogy csak füldugóval tudtam otthon létezni. Kezdtem kiengedni a kezem közül a házimunkát, úgy éreztem, képtelenség gyerek mellett főzni, mosni vagy éppen vasalni.
Éppen ezért nem is csináltam semmit. Kínszenvedés volt minden: a séta, az etetés, a pelenkázás, és ha eközben még bömbölt is a gyerek, ideges lettem. De nem akárhogyan! Volt, hogy megálltam az ablak mellett, és arra gondoltam, mindjárt kidobom. Aztán persze kapcsolt az agyam, és mint egy idegbeteg valakinek, úgy mondogattam magamnak: most pedig elmész az ablaktól, nehogy valami borzalmat tegyél! Most pedig beteszed a kiságyba, és megiszol egy kávét!
Nem tudom – nem is akarom tudni –, hova fajulhatott volna ez a helyzet! A párom szerencsére időben eszmélt: terápiás céllal elküldött futni a sportpályára. Bár duzzogtam, hogy nem akarok, mennem kellett. Jött egy bébiszitter. Utáltam, undokoskodtam, de maradt. A férjem esténként bezavart az ágyba, és nem jöhettem ki reggelig… Én pedig lassan meg is gyógyultam.
Kapcsolódó cikkeink:
– Miért stresszesebbek az anyák a gyermeknevelésben?
– Az anyák még sosem voltak ennyire frusztráltak, mint most
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
