Adél (Török-Illyés Orsolya) úgy dönt, nem akar szülni – Fotó: Mambo Maternica
Emlékszem, amikor én voltam terhes – igen, így mondtam mindig, és nem éreztem, hogy rosszabb lennék az ’áldott állapotban lévő’ kismamáktól –, mindenki azt várta, hogy üdvözült mosollyal áradozom majd a születendő babáról. De igazán akkor néztek rám furcsán az emberek, ha feltették a kérdést: „Ugye, nagyon boldog vagy?”, és így feleltem: „Hát, részben igen.”
Mindig is túlságosan őszinte ember voltam – magamhoz a leginkább. Ezért aztán alapvető idealizmusomat sokszor beárnyékolja az objektív valóság. És ez a kettősség volt velem végig a terhességem alatt is. Ott volt az a magasztos érzés, hogy a mi testünkből-lelkünkből születik egy másik ember, ugyanakkor azt is láttam magam előtt, hogy az életem örökre megváltozik. Mint persze mindenkié, akit megérint a szülővé válás lehetősége. Akkor is, ha végül nem vállalja a gyereket és abortusz mellett dönt; akkor is, ha a kórházban lemond róla; akkor is, ha jól/rosszul maga neveli fel, és akkor is, ha örökbe fogad. A döntés a miénk, de tudnunk kell, hogy soha többé nem leszünk azok, akik előtte voltunk. Ám ennek ára és terhe is lehet.
Valami ilyesmiről szól a napokban mozikba került film, a Mambo Maternica is. Az ajánló így szól: három nő, három város, egy döntés. Hangzatos, de persze jóval többről szól ez. Hiszen rögtön jön is a dilemma: valóban a nő döntése ez? Lehet ez egyszemélyi elhatározás? Jó esetben nem, de ahány terhesség, annyi történet. Ebből hármat villant fel Nagy Borbála forgatókönyvíró-rendező. Olyan helyzeteket mutat meg, amelyek tabukat érintenek, mint: a meddőség és ahhoz kapcsolódóan az örökbefogadás, az abortusz, az egyedül vállalt gyerek spermadonor bevonásával.
Egyenként is érzékeny témák, a rendező pedig párhuzamosan mutatja be ezeket a sorsokat, amelyek nem is válnak el olyan élesen egymástól. És miközben nézzük a filmet, el kell számolnunk magunkkal. Azokkal az érzésekkel és kérdésekkel, amelyek bennünk felmerültek, bármikor is hasonló helyzetbe kerültünk. Amikor teszem azt késett a menzeszünk, és azon pánikoltunk; az életkorunk, az anyagi helyzetünk, az apa személye… megengedi-e, hogy megtartsuk a babát? Vagy történetesen ennek a másik oldala: mit szól a családom, a környezetem, az apa ahhoz, ha kimondom: elvetetem. Mit szól hozzá a testem? Lehet-e még gyerekem? Olyan drámák húzódhatnak egy-egy pozitív terhességi teszt mögött, amire nem feltétlenül állunk készen. Ezt mutatja meg Adél (Török-Illyés Orsolya) sztorija, aki Párizsban éli át a rászakadó dilemmát, és nyúl az abortusztabletta felé.
A családmodellek változása vitathatatlan. Ennek számos oka van, és nagyon jól ábrázolja ennek egyik lehetséges forgatókönyvét Becky (Székely Rozi), a Berlinben élő színésznő vonala, aki amellett dönt, hogy nem vár tovább az igazira; gyereket akar, és meg is teremti magának az anyai szerepet – spermadonor segítségével. De itt nem áll meg a történet. Felvillantja azt is, hogyan reagál erre a család, mennyire el- és befogadó a szűk és a tágabb környezet egy ilyen független döntést felvállaló nővel szemben.
Egy kutatás szerint a meddőség aránya az elmúlt közel tizenöt évben majdnem háromszorosára nőtt. Rettenetes szám. Nóra (Sipos Vera) is ezen megy keresztül, és jut el olyan helyzetbe, ahol már pszichés problémák is jelentkeznek. Megrázó nézni kétségbeesett vergődését, a férj (Schmied Zoltán) jelenléte ellenére érzékelhető magára hagyatottságát, magának is elhazudott világát.
Sok érzés, indulat kavarog bennünk, amikor elhagyjuk a mozitermet, de talán épp ez a célja a rendezőnek; hogy dolgozzon bennünk mindaz, amit láttunk. Hogy ha minket már nem is érint a terhesség kérdésköre, lesznek, vannak körülöttünk ilyen élethelyzetek. A gyerekeinknél, a tágabb családban, munkahelyen, barátaink között, és nekünk egyetlen feladatunk van: empátiával mellettük lenni.
A Mambo Maternica nem csak nőknek szól. Nem is szólhat csak nekünk, hiszen egy gyerek születése vagy éppen meg nem születése épp úgy érinti a férfiakat is. A leendő apákat, szerelmeinket, felmenőinket. Ha megnézik, kicsit beleláthatnak a női fejekbe, lelkekbe, de egy közös mozizás akár jó alap lehet egy kapcsolat kezdetén is, hogy kiderüljön, ki miben gondolkozik.
Talán nem számít spoilerezésnek, ha elárulom, a film nem ad útmutatást, sem feloldozást. De ad egy olyan nézőpontot, amelyből nem juthatunk más gondolatra, mint arra, hogy nincs egyetlen igazság. Minden egyes döntés és érzés érvényes a maga helyén és idejében.
Kapcsolódó cikkek
