Az anyaság apróbetűs része

Anyának lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Hányszor hallottam már ezt a mondatot életem során! Azt viszont mindig éreztem, hogy ez nem ennyire egyszerű ott lapul valahol az apróbetűs rész is. Tizenhárom hónapja kóstolgatom ezt a csodát, és fedem fel az apró betűt…

Azt mindig tudtam, hogy egyszer szeretnék anya lenni, de sosem görcsöltem ezen, még akkor sem, amikor átléptem azt a bizonyos harmadik X-et. Számomra az nagyon fontos volt, hogy az ősi sorrendet betartsam. Először lánykérés, majd esküvő végül pedig a baba. Az élet úgy hozta, hogy sikerült is az eredeti tervhez tartani magamat. Sőt annyira szerencsések voltunk, hogy az esküvőt követően gyakorlatilag, ahogy kitaláltuk, hogy jöhet a baba, meg is fogant. 

A baráti körünkben az utolsók között vállaltunk gyereket, szóval jócskán jártak előttünk példával és láttak el bennünket jó tanácsokkal. Én mindig azt gondoltam magamról, hogy egy határozott, erős, nyugodt jellem vagyok. Ráadásul igen önzetlen is, sosem jelentett problémát  számomra hogy áldozatot hozzák olyan emberekért, akik fontosak nekem. A férjem szerint ezt sokszor túlzásba is viszem. Így biztos voltam benne, hogy nem fog nehezemre esni, ha a baba miatt háttérbe szorul néhány dolog. Valamiért abban is biztos voltam, hogy nekünk csak egy nyugodt, jólevő és alvó babánk lehet. Hát tévedtem! Magammal és a babával kapcsolatban is. 

Az első sokk már a terhesség alatt ért. Egész életemben jó étvágyam volt, nem válogattam és törékeny alkatúnak sem mondanám magam. Biztos voltam benne a terhesség meg sem fog kottyanni. Persze! Az első 16 hét gyakorlatilag a túlélésről szólt. Minden nap munka után magzatpózban görnyedtem a kanapén és haldokoltam a hányingertől. Reggel pedig a kínok kínjával mostam fogat, hogy nehogy összehányjam magam a mentoltól. Ezek voltak a kezdeti figyelmeztető jelek, hogy nem biztos, hogy minden olyan egyszerű lesz, mint gondoltam. 

A következő sokk a szülőszobában ért. A fájások beindultak, azonban 10 óra vajúdás után sürgősségi császárral született meg a kislányom. Miután feleszméltem, hogy a császármetszéssel járó beavatkozás következtében nem érzem a lábam és a sárga lötyis zacskó mellettem mi is pontosan, teljesen eluralkodott rajtam a rettegés és a pánik! Vajon lábra állok valaha? Mi van, ha az orvos rossz helyre szúrta a szurit? Lebénulok? Hogy látom el a kislányomat? Katéter!? Ahhhhh! Az ápolók mind rajtam nevettek, hiszen a többiekkel ellentétben azért könyörögtem, hogy ne adjanak több fájdalomcsillapítót, mert érezni akarok. 

Akár fájdalmat is, de érezni! Azonban abban a műtőben, ahol megszületett a kislányom a végtelen csoda is rám talált! Anya lettem! Az a földöntúli hihetetlen szeretet, ami átjárt abban a pillanatban, amikor a kezembe adták, semmihez sem fogható. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam nagyon nyugodt és hihetetlenül boldog voltam. Akkor ott már abban a percben megértettem, hogy anyának lenni mennyire csodálatos is. De ott van az a bizonyos, de is. Sokat nem váratott magára az apróbetű sem, gyorsan megjelent a sorok között. 

Szerintem mikor valaki babát vár megfogad egy csomó mindent. Én ezt tuti nem így fogom csinálni ezt meg azt! Az egyik ilyen volt esetemben az igény szerinti szoptatás. 

Tudtam az nem fog menni nekem, hogy állandóan minden nyikkra vegyem elő a cicit és szoptassam. Sajnos ez a fogadkozás nem jutott el a kislányomig. 

Az első 2 hónapban gyakorlatilag nem volt hajlandó a mellemről lecsatlakozni egy percet sem. Nem tudtam enni, inni, wc-re menni és tisztálkodni. Az elején azt mondják, matrica a baba, ekkor értettem meg, mit is jelent ez. Nagyon megviselte a lelkem ez az elején. Gyakorlatilag én megszűntem létezni. A fizikai alapszükségleteimet sem tudtam kielégíteni. 

Azt már Maslow is megmondta, ha még a fizikai szükségletedet sem tudod kielégíteni frusztrált leszel. Ez teljesen igaz volt rám is. A következő arculcsapás az altatás, éjszakai ébredés és alvás csoda hármassal kapcsolatban ért. A fizikai és lelki tűréshatáromat számtalanszor elértem az elmúlt 13 hónapban. Sokszor üvöltöttem belül és bőgtem kívül. 

Amikor eljött az a pont, hogy már nem bírom átnyomtam a gyereket a férjem kezébe, de ezzel jobb nem lett csak lelkiismeret-furdalást okoztam magamnak. Sokszor érzem, hogy nem csinálom olyan jól, mint ahogy gondoltam. Nagyon sokszor érzem azt, hogy én nem erre a vonatra vettem jegyet. 

A babasírástól egyszerűen bepánikolok. Azt érzem azonnal meg kell szüntetni, különben megőrülök. Még mindig nagyon megviseli a lelkemet, hogy magamra semmi időm. Számtalanszor délután 4-kor ejtem meg a reggeli fogmosást, a hajam, ha heti egyszer megmosom, az már jónak számít. Vasalatlan, gyűrött ruhákba járok, azt veszem fel, ami a kezembe akad a szekrényben. A fodrász és a kozmetikus hatalmas luxus, mert komoly logisztika a gyerekfelügyelet megoldása. Sokszor érzem, hogy csalódtam magamban. 

Úgy gondoltam sokkal jobban fogom bírni lelkiekben. Nagy teher az is rajtam, hogy az én anyukám szuperül csinálta és csinálja ezt a mai napig. Én a büdös életben nem fogok hozzá felérni! Sokan szidják a férjüket, hogy nem csinál semmit, ha csinálna, mennyivel könnyebb lenne. Én ezt sem tudom mentségemre felhozni. Főz, takarít, bevásárol és a kislánnyal is foglalkozik. Egyszerűen azt érzem, túlnő rajtam ez a feladat. A játszótéren hallgatom az anyukákat, akik tervezik a következő babát és teljesen ledöbbenek, hogy egyesek a nehézségek ellenére is vállalnak még 1-2 gyereket. Én félve vallom be, hogy mi itt tuti megállunk. 

Ha meglátok egy anyukát egy újszülöttel csak arra tudok gondolni, de jó, hogy én ezen már túl vagyok és soha többé nem kell ezt újra átélni. Nincs olyan nap, hogy ne ábrándoznék arról milyen lesz, ha már beszél, megy rendesen, megért mindent, amit mondok és újra lesz egy kis énidőm. Mindezek ellenére a kislányomat sosem adnám oda semmiért. 

A szülőszobai kezdeti csodaérzés, sokszor fel-felbukkan. Az első mosolyban, vagy amikor először csinál valamit. A földöntúli szeretet itt van azóta is és minden nap el is mondom ezt neki. Ahogy egyre nagyobb és értelmesebb, az élet is egyszerűsödik sok-sok szempontból, de még mindig messze van attól, amire én vágyom. Lehet, hogy mégis önző vagyok. 

Az biztos, hogy nem ugyanaz az ember vagyok, mint aki voltam a baba előtt. A magamról alkotott képem is megváltozott.

Végezetül azt kell mondjam, anyának lenni tényleg a legjobb dolog a világon, de ezt nem adják ingyen és nem tudom elítélni azokat, akik úgy döntenek nem tudják megfizetni ennek az árát. Én nem kaptam kedvet egy másik babához. Mi már örökre hárman maradunk és együtt húzzuk az élet szekerét. 