Most, hogy megszületett a második gyermekem, már tudom, hogy ezekben az első hetekben a túlélésre kell berendezkednünk. A legfontosabb, hogy a testem jól működjön, hogy táplálni és gondozni tudjam a kisbabámat, úgy hogy figyelek arra, hogy eleget egyek és aludjak. És hogy talán néha megfésülködjek.
Mindenki tudja, hogy ez az időszak erről szól, de – hogy őszinte legyek -, attól még nagyon nehéz. De valamiért még mindig tabu erről beszélni. Ha megkérdezik tőlem, hogy hogy vagyok, és azt válaszolom: “fáradt vagyok”, akkor egy szimpatikus mosoly és együttérző bólintás lesz a reakció. Ha őszintén azt válaszolom: “ez a legnehezebb dolog, amit valaha is csináltam és néha teljesen reménytelennek tűnnek a napok”, akkor finnyás mosolyt kapok a beszélgetőpartneremtől, aki azonnal témát is vált.
Pedig ez akkor is NEHÉZ. Ugyanakkor a legcsodálatosabb és legfontosabb dolog, amit valaha is csináltam. Legalább annyira büszke vagyok, ha végre büfizik egyet a fiam evés után, mint amikor jó üzletet sikerült kötnöm vállalkozóként. Mégis sokszor úgy érzem, az anyaság nehéz része a szőnyeg alá van söpörve.
Amikor az igazságról van szó, mindig hazudunk kicsit, kerüljük a nyers őszinteséget. Mindegy, hogy a családról, barátokról vagy a házastársunkról van szó. Sőt, még anyukák egymás között sem nyílnak meg teljesen. “Nehéz, de hozzá lehet szokni, hogy…”, “Nehéz, de mindannyian meg tudjuk csinálni…”, “Nehéz, de később könnyebb lesz…” – ilyen szavakat használunk. Mi, édesanyák, miért beszélünk lekicsinylően erről a nehéz munkáról?
Egyik éjszaka valamiért nagyon sírt a fiam. Az arca vörös volt és eltorzult, a kis keze, amivel egy órával azelőtt még az én ujjam fogta gyengéden, ökölbe szorult. Maga körül hadonászott, engem is többször arcon csapott. Ringattam, rázogattam, próbáltam megnyugtatni, suttogni neki. A kedvenc dalát énekeltem el már ötödször, de aztán nem bírtam tovább, zokogásban törtem ki én is.
Sírtam, mert tudtam, hogy fáj valamije. Sírtam, mert nem tudtam megállítani ezt a fájdalmat. Sírtam, mert úgy éreztem, anyaként kudarcot vallottam. Sírtam, mert fáradt voltam. Sírtam, mert a saját anyámat akartam. Sírtam, mert legutóbb maratoni szoptatást tartottunk és nagyon fájtak a mellbimbóim. Sírtam, mert attól féltem, ez örökké fog tartani.
Ez annyira, de annyira nehéz – gondoltam. Aztán végül a fiam megnyugodott, mindketten elaludtunk és másnap reggel készen álltam az új napra. Később, amikor megkérdezték, hogy vagyok, azt válaszoltam: “egész jól, jobban, mint reméltem.” Igen, lehetett volna tényleg rosszabb is.
Szóval akkor a kicsit rossz már nem is rossz? – kérdezheted. De, igen. Felejtsük már el a cukormázat. Próbáljunk őszinte lenni. Amikor jó napunk van, azt is megosztom az ismerőseimmel, de attól még nem felejtem el a nehéz pillanatokat. A környezetemben lévők mindig tudják, mi a helyzet, mikor van szükségem egy kis extra támogatásra, egy baráti csevegésre vagy arra, hogy vigyázzanak addig a fiamra, amíg veszek egy frissítő zuhanyt.
Anyának lenni nehéz. És csodálatos is egyben. De ettől még a nehéz pillanatok nem lesznek könnyebbek. Akkor mi az anyaság? A legnehezebb dolog az életben, amit ennek ellenére sosem bánsz meg. Ami mindenek fölött áll, s amit kimondhatatlanul szeretsz. A küzdelem megéri.
Az eredeti cikk itt olvasható.
Ezt is érdemes elolvasni:
- Megbuktam anyaságból?
- 7 embert próbáló anyai szituáció
- Amit az anyaságról szóló könyvekből kihagytak
Kapcsolódó cikkek
