Nyugi! Nem vagy egyedül!
“Na, ez most olyan volt, mint egy lélekkórházi kezelés” – ez bukott ki belőlem először, amikor felálltunk a székről az Anya-e vagy? előadás végén, és még a hatástól megrészegülve, lassan botorkáltunk kifele az előtérbe. A húgom, akit otthon várt az alig 1 évese, ráerősített: “Úgy-úgy! És mennyi ismerős szitu! Mennyi aha-érzés!”
Ő még nyakig az anyaság viharos kezdeti időszakában, nekem távolabbi már ez az időszak, nagyobbak a gyerekeim. Neki elevenebbek ezek a képek, így nála mélyebbre nyúlt, feszültséget oldott, megnyugtatott a darab. Bennem már egy finom filmréteg borult erre az időszakra, de ez a 90 perc mégis segített felidézni, újraértelmezni emlékeket. A terhességi teszttől a kisgyermekkor kapujáig tartó különös, anyai monológ egyszerre volt felkavaró, vicces és elgondolkodtató. Mindkettőnk lelkében sokáig dolgozott, csak máshogy.
Egy hajóban evezünk
Amikor a darab rendezőjével, Bakonyvári Krisztinával és Huzella Júlia színésznővel, a darab főszereplőjével találkozok a színházban, ugyanaz a meghitt, családias légkör csap meg, mint az előadáson. A megértés és elfogadás légköre lengi be az egész színházat. Az itthon egyedülálló előadás hivatalos bemutatója tavaly szeptemberben volt a MáSzínházban. Felvetődik a kérdés, hogy született az Anya-e vagy? ötlete?
“Amikor 7 hónapos terhes voltam, kitört a covidjárvány” – kezd mesélni Krisztina, a rendező. “Az utolsó pár hónapot teljesen elszeparálva a világtól töltöttük a párommal, s ez magával hozott egy elképesztően fullasztó félelemérzetet – úgy tűnt, hogy ebben a krízishelyzetben teljesen egyedül vagyunk. Beleástuk magunkat a szakkönyvekbe, dokumentumfilmekbe. Megkértem azokat a barátnőimet, akik már túl voltak a szülésen, hogy meséljenek az élményeikről. Disszertációt tudtam volna írni a témáról – elméletben mindent tudtam, mégis sokkoló volt szembesülni a valósággal. Tomboltak bennem a hormonok, és nagyon egyedül éreztem magam. Senki nem mondta, hogy ilyen lesz! Miért? Hiányérzet volt bennem. De működésbe lépett az agyam színházi része is. Miért nem mondjuk el egy előadás keretében azt, amiről nem hallanak az anyák, pedig kellene? Ekkor kerestem meg az ötlettel Róbert Júliát (3 hónap különbség van a fiaink között), aki később az előadás szövegét írta” – idézi fel az előzményeket Kriszti.
A csapat harmadik tagja Huzella Júlia, akinek a nagyobb gyermeke 10, a kisebb pedig 6 éves. Mindhárman anyák, és az anyai beszélgetések talaján elindult egy teremtő folyamat. A darab alapanyaga az ők személyes sztorijaik, tudatosan, finoman összeszőve egy fiktív szövetbe, hogy a monológ minél több anyát megszólítson. Hisz mindannyian szembesülünk nehézségekkel, rácsodálkozunk dolgokra. Hogy kinek mit görget útjába a sors, az persze változó. “De a szakaszok, amelyeken végig megyünk, tulajdonképpen ugyanazok. Szülünk, próbálunk szoptatni, igyekszünk altatni így vagy úgy” – foglalja össze Kriszti a darab vezérfonalát.
Amikor anyává válunk, olyan, mintha elhajóznánk egy különös szigetre, az anyák szigetére, ahonnan nincs visszaút. A kapocs és a szerep örök. Örökre anyává válunk, és ezáltal sorsszerűen része leszünk egy közösségnek is.
Honnan ez a sok önmarcangolás és önkritika?
A kutatások szerint az anyák sosem szorongtak ennyire, mint most. Hajt bennünket a teljesítménykényszer, a tökéletes anya eszményképe. A bodyshaming korszakában élünk, amikor elvárják tőlünk, hogy a szülés után pár nappal már meglegyen a beachbody, nagy a társadalmi nyomás, hogy egy pillanatra se térjünk le a szuperanyaság ösvényéről, és persze ne hagyjuk elúszni a karriert sem. Miért olyan nehéz most anyának lenni?
- Kapcsolódó: A gyereknek nem tökéletes anyára van szüksége
Huzella Júlia szerint a közösségi média rengeteg frusztrációt kelt az anyákban. “Látom a posztban, hogy kettő vagy három gyereke van, sok pénzt keres, látszólag tökéletes anya és persze istenien néz ki. Hogy csinálja? Frusztráló. Ha valaki meg is mutatja a nehézségeket, azt is belengi egy rózsaszín felhő. Minden csupa csillámpónis szivárvány. Látszólag annyira könnyű megcsinálni a szuperanyaságot és a karriert egyszerre! Akkor nekünk miért nem megy?”
“Ehhez hozzájön még a férfi és a női szerepek átalakulása” – teszi hozzá Kriszti. Mindemellett most sokkal jobban jelen van az anyák életében az önreflexió, mint régen. Máshogy tekintünk a problémákra, feladatokra, lehetőségekre, szerepekre. “A nőknek kinyílt a világ, sok lehetőségük van, de a férfiaknak is változott a szerepük, és előttük is kínálkoznak új utak. Nem találjuk a helyünket. Mindkét nem el van veszve a hagyományos és az új szerepek között” – véli.
Az anyák sokkal intenzívebben reagálnak a frusztráló social posztokra, mint a férfiak. “Úristen, hol vagyok én ezekhez az istennőkhöz képest?” Ott az elégedetlenség az egyik oldalon. Szerencsére általában ellenpontként a férj sokkal derűsebben látja a helyzetet és odavan az anyáért – meséli tapasztalatait nézői visszajelzések és saját megélések alapján Juli. “De amikor abban a kritikus hormonális állapotban az ember el van veszve, és ne adj isten depressziós is mellette, akkor, Úristen, de nehéz a gödörből kikecmeregni!”
- Kapcsolódó: Anyák és a bűntudat – Minden egyszerre nem megy
Anya-e vagy? Szeresd és becsüld magad! Te is szuperanya vagy!
A nehézségeket idővel elfelejti az ember, és újra van kedve szülni – mondja Juli. Az időn kívül, ami még sokat segít, az a humor. Ott van például az altatós jelenet a darabban, a heroikus küzdelem, hogy elaludjon a ded. Vagy a szüléshez kapcsolt beöntéses rész. Akkor, mikor benne vagyunk, horror, de így viszontlátjuk, mégis vicces. Tudunk nevetni magunkon, a problémáinkon, és ezzel egyúttal oldódik a bennünk rejlő feszültség is.
Emellett nem árt időnként a tudatos hátralépés sem. “A gyerekek a legjobb tükör! Az önmegnyugtatáshoz sokszor arra van szükség, hogy leüljek és végig gondoljam: a gyermekeim boldogok, tehát valószínűleg jól csinálom. Összeségében elmondhatom: többre értékelem magam, mióta anya vagyok. Szuperképességnek érzem az anyaságot, és tisztelem magam mindazért, amit véghez viszek és vittem” – osztja meg velünk az anyasággal kapcsolatos érzéseit Juli.
Egyszer fent, egyszer lent
Nem akarták a darabbal azt a hatást kiváltani, amit az a barátnő, aki azt mondja a kismamának, hogy “addig aludj, amíg tudsz, mert ha meglesz a baba, elfelejtheted az alvást”! Nem elrettenteni akartak az anyaságtól, hanem megmutatni egy olyan oldalát, amiről még mindig keveset beszélünk: a nehézségeket és azt, hogy a nehézségek is elmúlnak egyszer.
Minden nehézség mellett ott a pozitív végkifejlet az előadásban – hangsúlyozza Kriszti. A feszültség után mindig jön a feloldás. A szülés nem zökkenőmentes, ahogy a szoptatás, altatás sem, mégis mindig ellenpontozva van a küzdelem. Pont úgy, ahogy az életben is. A nehézségek mellett ott van az öröm is. Ez a kettősség jellemzi az anyaságot. “A mélypontok természetesek, nem veled van a gond, nem vagy egyedül” – üzeni a darab. S ami a legfontosabb: a néha végpontnak érzett pillanat csak egyetlen mélypont a sok közül az anyaság érzelmi hullámvasútján.
További információ a darabról és jegyvásárlás itt: mas-zinhaz.hu
Kapcsolódó cikkek
