A gyermekvállalás költségei, hozzájárulás a társadalmi kasszához

A gyerekvállalás magánügy – a következményei már nem?

Ha valaki gyereket vállal, azt mondjuk: „a te döntésed.” A gyereknevelés magánügy – egyéni ambíció, családi vágy, szenvedély. Pedig ezek a gyerekek néhány évtized múlva adót fizetnek, nyugdíjasokat tartanak el, időseket gondoznak, működtetik az egészségügyet, a gazdaságot – vagyis a társadalom minden tagjának jövőjéhez hozzájárulnak. A kérdés csak az: ha a haszon közös, miért viseli a költségeket egyedül a szülő? Hiszen bármilyen családtámogatás, lakásvásárlási kedvezmény (sokszor kizáró) feltételekhez kötött, egy részük kevéssé életszerű, az alanyi jogon járó családi pótlékból pedig hát… egy XXL-es pelenkacsomag sem jön ki.

Erre a dilemmára keresett választ a European Consortium for Political Research gondozásában megjelent 2023-as tanulmány, amelyet Pieter Vanhuysse, Medgyesi Márton és Gál Róbert Iván jegyez. A kutatás célja az volt, hogy elsőként számszerűsítse, egy szülő mennyi erőforrást ad át élete során a társadalomnak, és hogyan viszonyul ez a nem szülők hozzájárulásához. A vizsgálat tizenkét európai országot ölelt fel – köztük Magyarországot, Svédországot, Franciaországot, Németországot, Finnországot, Bulgáriát és Spanyolországot –, és a gyermekneveléssel összefüggő teljes „társadalmi transzfercsomagot” vizsgálta.

Három láthatatlan adó – amit a szülők fizetnek

Fontos látni: a gyermektelen felnőttek is nettó befizetők, akik egész életük során hozzájárulnak a közös kiadásokhoz – ám a szülők által vállalt extra teher ezekhez képest is kiemelkedő. A kutatók munkájuk során három típusú hozzájárulást különítettek el:

Az első a formális, pénzbeli állami transzfer, például az adók, járulékok, TB-befizetések, amelyeket mindenki fizet, függetlenül attól, hogy szülő-e vagy sem.
A második a háztartások által a gyermekekre fordított közvetlen kiadás: étkezés, lakhatás, ruházat, oktatás, rezsi, szolgáltatások – vagyis minden olyan kiadás, ami a gyerek testi és szellemi fejlődéséhez szükséges.
A harmadik – és a legnagyobb tétel – az időbeni hozzájárulás: az a fizetetlen gondozási és nevelési munka, amelyet túlnyomórészt a nők végeznek. Ez nemcsak a pelenkázástól a mesemondáson át az iskolai szülői értekezletig tart, hanem beletartozik a házimunka, az idős vagy beteg családtagokról való gondoskodás, valamint a gyermekek érzelmi támogatása is.
Illusztráció: Getty

A kutatás aztán ezeket az életpálya során felhalmozott hozzájárulásokat vetette össze, és a szakemberek ez alapján számolták ki azt a mutatót, amely megmutatja: mennyivel nagyobb részt vállalnak a szülők a társadalom fenntartásában. A válasz meglepően egyértelmű volt – és országonként meglehetősen eltérő, ahogyan a folytatásból kiderül.

A legfontosabb mutató a szülő és nem szülő közötti arány: vagyis hogy egy gyereket nevelő ember élete során mennyivel több „közösségi hozzájárulást” tesz, mint az, aki nem vállal gyereket. A válasz: 2,66-szor annyit. Ez az európai átlag, de vannak országok, ahol még nagyobb az eltérés. A számok világosan mutatják: a gyereknevelés nemcsak családi vállalás, hanem társadalmi beruházás – csak épp a számlát a szülők fizetik, más helyett is.

Európai országok, ahol a szülők „túlkompenzálnak” – és ahol még inkább

A tanulmány egyik legfontosabb tanulsága, hogy egyik vizsgált országban sincs olyan szociálpolitikai rendszer, amely valóban kiegyenlítené a szülők által vállalt többletterheket. Vagyis a gyereknevelés mindenhol olyan „beruházás”, amelynek társadalmi hasznát közösen élvezzük, de a költségei túlnyomórészt a szülőkön maradnak – akkor is, ha egyébként magas a családtámogatások szintje vagy fejlett az állami ellátórendszer.

A kutatás azt a kérdést tette fel: ha összeadjuk egy élet során az adóként, pénzként és időként átadott „társadalmi transzfereket”, akkor milyen arányban tér el a szülők hozzájárulása a gyermektelenekétől? Ez az ún. P/nP arány – vagyis a Parent-to-nonParent mutató.

Néhány ország kiemelkedő adatát érdemes külön is megvizsgálni:

Belgiumban az arány 2,16, ami a legalacsonyabb a vizsgált országok között. Ez részben a viszonylag kiegyensúlyozott állami szerepvállalásnak tudható be, de a kutatók szerint arra is utalhat, hogy a szülői hozzájárulások egy része a rendszerben rejtve marad.
Franciaországban, ahol nagyvonalú a családtámogatási rendszer és elterjedt a közösségi gyermekellátás, meglepő módon „csak” 2,32 az arány – még ez is kiemelkedően magas, de kisebb a többi északi országhoz képest.
Németországban ez az arány 2,69 – a kutatók szerint itt a formális családtámogatások és az intézményes ellátás elérhetősége javult ugyan az elmúlt években, ám a szülők többletterhei még mindig számottevők.
Spanyolország (2,82) és Bulgária (2,73) esetében a különbség még feltűnőbb: a szülők kevesebb állami segítség mellett, alacsonyabb női foglalkoztatás mellett vállalják ugyanazt a társadalmi feladatot. Itt a gondozási transzferek aránya a legmagasabb, azaz az anyák különösen nagy időbeli hozzájárulással pótolják az állami ellátások hiányát.
Svédországban, ahol általánosan elterjedt a női munkavállalás és magas a bölcsődei-óvodai ellátottság, a szülők teljes élettartamra vetített transzferarány-értéke 3,13, ami azt jelenti, hogy egy szülő több mint háromszor annyit ad a társadalomnak, mint egy nem szülő.
Magyarország azok közé az országok közé tartozik – Spanyolországgal és Bulgáriával együtt –, ahol a szülői hozzájárulás magas, de az állami ellenszolgáltatás viszonylag alacsony, így a többletterheket elsősorban a családokon belüli, fizetetlen munka révén viselik a szülők. A P/nP arány nálunk 2,92 – vagyis a társadalmi hozzájárulás majdnem háromszoros a gyermektelenekhez képest.
Finnországban hasonló a helyzet, mint Svédországban: a P/nP arány 3,00, vagyis a szülők társadalmi hozzájárulása itt is meghaladja a háromszorosát a gyermektelen felnőttekének. A magas női foglalkoztatottság, a kiterjedt közszolgáltatások – például a jól működő bölcsődei, óvodai és iskolai rendszer – azt jelentik, hogy a szülői többletterhek egy része intézményesített formában jelenik meg, vagyis részben az állam vállalja át. Ennek köszönhetően a fizetetlen gondozási munka aránya alacsonyabb a teljes szülői transzferen belül, mint a dél- és kelet-európai országokban.
Illusztráció: Getty

A gyermekvállalás ára: női idő, női pénz, női esélyvesztés

Bár a kutatás nem kizárólag a nemi különbségekre fókuszált, az adatokból egyértelműen kirajzolódik: a gyereknevelés során vállalt láthatatlan terhek döntő része a nőkre hárul. A fizetetlen gondozási munkát – legyen szó kisgyerekről, idős szülőről vagy házimunkáról – az esetek túlnyomó többségében az anyák végzik. Ez nemcsak a szabadidő rovására megy, hanem a munkaerőpiaci esélyeket is jelentősen befolyásolja.

A tanulmány szerint a szülők által életük során befektetett teljes erőforráscsomagnak több mint a felét (egyes országokban akár kétharmadát) ez az időbeni transzfer teszi ki. Magyarországon például egy szülő nő átlagosan összesen 8,6 évnyi (!) fizetetlen gondozási munkát végez élete során – olyan munkát, ami sem nyugdíjban, sem bérben, sem karrierben nem térül meg.

A nőket különösen sújtja az, hogy ez a hatalmas időbeli hozzájárulás láthatatlan a gazdaság számára: nem része a GDP-nek, nem jelenik meg a kereseti statisztikákban, és legtöbbször nem jogosít magasabb társadalombiztosítási juttatásra sem. Ráadásul az anyaság gyakran tartós bérhátrányhoz, alacsonyabb pozíciókhoz és kisebb munkaerőpiaci mobilitáshoz vezet.

A helyzet iróniája, hogy miközben az anyák „nemzeti kincset” termelnek – vagyis a jövő állampolgárait –, mindezt gyakran társadalmi megbecsülés és gazdasági ellenszolgáltatás nélkül teszik. Ez a mechanizmus az, amit a tanulmány – némileg provokatívan – úgy nevez: reprodukciós adó. Egy adó, amelyet nem törvény ír elő, mégis minden szülő fizet – csak épp nem pénzben, hanem időben, karrierben, életminőségben.

Van-e kiút a láthatatlan adóból?

A szerzők hangsúlyozzák, hogy nem elég általános családtámogatási programokat működtetni – a rendszereknek célzottan és arányosan kellene reagálniuk arra, hogy a szülők, különösen az anyák, messze többet adnak a közösbe. Ehhez képest a jelenlegi politikák – még a skandináv országokban is – többnyire csak részben vagy közvetve térítik meg ezeket a többleteket.

A kutatás példaként említi, hogy a háztartási szintű gyereknevelési költségek pénzügyi értelemben egyes országokban (pl. Franciaország, Németország, Magyarország) az életre szóló jövedelemveszteség 20–35%-át is elérhetik. És akkor az időbeli transzferről még nem is beszéltünk, amely szinte mindenhol láthatatlan marad. Magyarországon például – ahol egy szülő 2,92-szer annyi társadalmi erőforrást ad át, mint egy nem szülő – ez a többlet nem jelenik meg sem a nyugdíjszámításban, sem a munkapiaci újrakezdés támogatásában.

Milyen lehetőségek lennének egy igazságosabb rendszer felé?

Gondozási idő beszámítása a nyugdíjba: a fizetetlen szülői munka elismerése szolgálati időként vagy plusz nyugdíjpontként.
Progresszív gyermeknevelési kompenzáció: minél több gyereket nevel valaki, annál nagyobb adójóváírás, vagy későbbi életkorban biztosított előny (pl. nyugdíjkorhatár-csökkentés).
Közösségi gondozási infrastruktúra fejlesztése: óvodák, bölcsődék, idősgondozás, hogy a szülők ne egyedül viseljék a gondozási teher döntő részét.
Rugalmas foglalkoztatási modellek a szülői karriermegtorpanások ellensúlyozására.

A tanulmány egyik impliciten megfogalmazott üzenete az, hogy a szülők nemcsak gyereket nevelnek, hanem társadalmi jövőt építenek – olyat, amiből a nem szülők is részesednek. Minden más területen elismerjük a társadalmi hozzájárulást. Nem volna ideje ezt a szülők esetében is komolyan venni? Ezért az igazságosság nem azt jelenti, hogy mindenki egyformán fizet, hanem azt, hogy aki többet ad, annak többet is kell visszakapnia.

Sokan nem értik, hogy miért megkérdőjelezhetetlen érték és hozzájárulás a családalapítás vagy -bővítés, ha egyszer a Föld erőforrásai fogytán vannak, és globálisan a túlnépesedés okoz gondot, és hogy nem minden emberből válik jó adófizető, viszont az erőforrásokat mindenki használja… ez természetesen egy teljesen más – inkább ökogazdasági – nézőpont, és Magyarországon nem is elsődleges. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a kutatás egy konkrét szempontból vizsgálja a társadalmi hozzájárulást: a gyermeknevelés gazdasági, időbeli és gondozási ráfordításait próbálja számszerűsíteni. Ez nem jelenti azt, hogy más típusú hozzájárulások – például a pedagógusok, segítő szakmákban dolgozók, nagyszülők, nagynénik, keresztszülők vagy bármely gondoskodó felnőtt szerepe – ne volna éppoly értékes a következő generáció szempontjából. A gyermektelenség – akár tudatos döntés, akár személyes vagy élethelyzeti kényszer – szintén érvényes és tiszteletet érdemlő életút. A kutatás nem morális mércét állít, és nem keres bűnbakot: épp ellenkezőleg, az a célja, hogy láthatóvá tegye azt a láthatatlan munkát, amit ma döntően a szülők végeznek el – és amelyből végső soron mindenki részesül.