Ha tudtam volna…
Ha tudtam volna, hogy hosszú éveken át csak testnedveket fogok törölgetni a gyermekemről… Ha tudtam volna, hogy milyen érzés már több mint egy évtizede ezt hallgatni: “anya, anya, anya…”
Ha tudtam volna, hogy néha tovább fogok ülni a vécén csak azért, hogy néhány extra egyedül töltött perchez jussak… Ha tudtam volna, hogy ezeket az egyedül töltött perceket is rendszeresen meg fogja szakítani egy ajtón kopogtató apró kis ököl…
Ha tudtam volna, hogy rengetegszer el kell majd ismételnem ugyanazt a mondatot újra és újra és újra és újra… Ha tudtam volna, hogy a tanácsok fele, amit hisztire, sírásra, levertségre, engedetlenségre, tiszteletlenségre és lustaságra kapok, teljesen hasztalan…
Ha tudtam volna, hogy az, hogy szeretem a gyermekemet, nem azt jelenti, hogy minden pillanatban odáig vagyok érte… Ha tudtam volna, hogy a zuhany lesz az egyetlen hely, ahol néha sírni fogok, mert nem találok másik helyet erre a célra…
Ha tudtam volna, hogy soha többé nem tudok már 100%-osan más dologra összpontosítani ezután… Ha tudtam volna, hogy idővel, ahogy nőnek a gyerekek, nem lesz könnyebb, hanem csak máshogy nehéz… Ha tudtam volna, hogy majdnem minden nap rettegni fogok, hogy valamit nem jól csinálok anyaként… Ha tudtam volna, hogy milyen érzés igazán kitartó szülőnek lenni…
…akkor is ugyanígy csinálnék mindent a gyerekeimmel.
Mert ha ők nem lennének, akkor…
Nem tudnám, milyen fantasztikus érzés, hogy egy emberi lény növekszik a testemben. Nem tudnám, milyen varázslatos, ha egy baba a karjaimban alszik el, és én soha, de soha nem akarom letenni.
Nem tudnám, milyen leírhatatlan izgalommal és boldogsággal jár, ha a baba megteszi az első lépéseit, ha először ül a bilire, ha kerékpározni tanul vagy ha először olvas el egy egész könyvet. Nem tudnám, hogy a gyermekem nevetése és ölelése még a legnehezebb napok fájdalmát is enyhíti.
Nem tudnám, milyen egy ártatlan, tágra nyílt szempártól teljesen elolvadni. Nem tudnám, milyen fantasztikus érzés látni, ahogy nap mint nap egyre inkább kibontakozik annak az embernek a személyisége, akit én hoztam a világra.
Nem tudnám, milyen büszkeséggel tölt el látni, ahogy a gyermekem önállóan megold egy nehéz helyzetet, méghozzá azokkal a módszerekkel, amiket én tanítottam neki. Nem tudnám, milyen tiszta, féktelen örömmel tölthet el a gyermekem sikere.
Nem tudnám, milyen állandóan azért harcolni, hogy jobb szülő legyek. Nem tudnám, hogy a gyermeknevelés segíthet begyógyítani a saját gyermekkori sebeimet.
Nem tudnám, hogy azzal, hogy elveszítettem régi önmagamat az anyaságban, egy sokkal erősebb, mélyebb önmagamra találok. Nem tudnám, milyen érzés az az őszinte, meleg, hatalmas szeretet, amit csak az anyák érezhetnek. Nem tudnám, milyen nyers, ösztönös, elemi erővel tud szeretni egy anya. És nem tudnám, hogy az összes fájdalmat és buktatót, ami az anyasággal jár, ellensúlyozza az anyaság öröme, szépsége és csodája.
Ha tudtam volna, hogy valójában milyen az anyaság, akkor is újra vállalnám.
De többet aludnék, amikor van rá lehetőségem. 🙂
A cikk forrása itt.
Kapcsolódó cikkeink:
- A láthatatlan anyaság
- Ami az anyaságban a legnehezebb
- Anyaolimpia: te melyik sportágban jeleskednél?
Kapcsolódó cikkek
