Így reagálj, ha agresszív a kicsi

A gyerekek első három életévében megjelenő kisebb-nagyobb agresszív gesztusok, ütések, rúgások és harapások a gondozók vagy a kortársak felé természetes jelenségnek mondhatók, hiszen az ösztöneiket még nehezen kontrolláló, beszélni pedig nem vagy egyelőre csak korlátozottan képes kicsik olykor csak így tudják kifejezésre juttatni érzéseiket, frusztrációjukat.

A szülőknek ezzel együtt persze reagálniuk kell ezekre az epizódokra is, ám ennek mikéntje és megfelelő mértéke sokak számára kérdéses. A dolog összetettségéhez pedig az is hozzátesz, hogy a szülőnek nemcsak a gyerek, hanem saját maga lehetséges mozgatórugóit is alaposan át kell gondolnia egy-egy ilyen szituáció után.

“Sokszor a gyereken megfigyelhető agresszív viselkedés eleve abból ered, hogy a szülő feszült. Sok helyzet van, amikor feltehetően a szülőben van egy induló nyomás, ami eredhet abból, ahogyan a szülő észleli az adott helyzetet: ő mit vár el saját magától, mit vár el a gyermektől, illetve mit gondol arról, amit mások várnak el tőlük – és milyen elképzelései, félelmei vannak azt illetően, hogy mi minden sikerülhet félre. Talán saját maga számára sem tudatosodik ez a belső feszültség, vagy talán azt gondolhatja, hogy a gyermek számára mindez nem látható, de a pici gyerekek számára átmegy, hogy valami nem stimmel, és erre a feszültségre reagálnak agresszióval.

Van tehát egy nagy feszültségtartalom, amit a kisgyerek vezet el, ő mutat meg. Először tehát a szülőnek arra kell ránéznie, hogy a feszültség a helyzetből, a gyerekből, vagy őbelőle ered-e, mert ez azt is meghatározza, hogy mit kezdhet vele. Ha a gyerekből, akkor mögé kell nézni, hogy mi frusztrálhatta, mi nem sikerült úgy, ahogy ő szerette volna. Ilyenkor fontos az elismerése annak, hogy igenis lehet ő is dühös, frusztrált – de konstruktív megoldást kell keresni rá. Adjunk neki támpontokat: például hogy három nagyot kiabálhat, vagy belecsaphat a tenyerébe, esetleg, ha az indulat nagyon intenzív, akkor eldobhat egy tárgyat – de aztán vegye is fel. Vagy egyszerű technika, hogy toporzékoljon egyre gyorsabban a lábával, amíg ki nem fárad” – vezeti fel a témát Csík Veronika gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, a Pszichofészek munkatársa.

“El kell neki mondani, hogy “látom, most dühös lettél, mert nem sikerült úgy összerakni a házat, ahogyan szeretted volna”, mert ezek a reakciók ösztönösen jönnek belőlük, és így segítünk, hogy összekösse a tetteit a belső állapotával. Hároméves kor után ez fogja majd segíteni abban, hogy az indulataival bánni tudjon.”

Kapcsoljuk őket a realitáshoz – de magunkat is

A szakember szerint a szülő akkor választja a legrosszabb megoldást, ha ilyen helyzetekben csupán annyit mond, hogy “hagyd abba!”. Ilyenkor ugyanis a gyerekben tovább munkál a feszültség, és vagy még feszültebbé válik, amitől rosszabb lesz a viselkedése, vagy pedig befelé fordítja a feszültséget, ami bizonytalanságot, szorongást eredményez (persze nem egyetlen alkalom után). “Ebből lesz óvodás-iskolás korra a hasfájás, a fejfájás, a változatos pszichoszomatikus tünetek.”Sok szülőben merülhet fel a kérdés, hogy ha az agresszív tettet az váltotta ki, hogy nem teljesült a gyerek valamilyen irreális követelése, akkor érdemes-e beadni a derekukat, hogy a gyerek végre megnyugodjon. Csík Veronika szerint ezt az utat kerülni kell. “Ezekben a helyzetekben nem szabad a gyerek igényeihez alkalmazkodni. A szülő feladata, hogy a gyereket a realitáshoz kapcsolja – ahogy megteszi például a szobatisztaságra nevelés esetében is. A gyerek persze hisztizni fog – de ez még nem agresszió, hanem kontrollharc, autonómiaharc, ami arról szól, hogy ki a főnök. Ilyenkor nem szabad a kontrollt átadni neki, már csak azért sem, mert az ilyen gyerek elveszti a biztonságérzetét.”A szülők legjobb szándékai ellenére is megesik, hogy az agresszív viselkedésre ők maguk is agresszív módon, például kiabálással reagálnak. Számos szülő ilyenkor később lelkifurdalást érez, és minden erejével jóvá akarja tenni a hibát, ám ez nem szerencsés megoldás. “Ez azt feltételezi, hogy a szülő bűnt követett el, pedig egyáltalán nem. A jóvátétel gondolata sokszor rossz irányba viszi el a szülőket, akik kompenzálni próbálnak: nagyon jóban akarnak lenni a gyerekkel, ölelgetik őket, akár tárgyakat is vesznek nekik. Nagyon fontos, hogy a szülő magának is engedje meg, hogy hibázhasson és tanuljon. Nincs olyan szülő, aki tíz konfliktusból tízet jól kezel; ha hatot jól megold, az már nagyon jó arány.”Ha úgy érezzük, hogy mi magunk is agresszívak voltunk a gyerekkel, akkor később röviden, az okokat nem részletezve el lehet mondani neki, hogy kiabáltunk, mert mérgesek lettünk. Ha pedig beazonosítunk helyzeteket, amelyekben gyakran viselkedünk így (például amikor épp hazaértünk egy fárasztó nap után), akkor meg lehet kérni a gyereket, hogy ilyenkor egy kis ideig várjon az igényeivel, amíg kifújjuk magunkat, így megelőzhetjük a rossz helyzeteket.

Agresszió a játszótéren, a bölcsiben

Kisgyerekek agresszív viselkedését sokszor a játszótéren észlelik a szülők, amikor sok gyerek van egymás mellett, akik nem mindig tisztelik a másik privát terét, elveszik egymás játékát, és így tovább. Az ilyenkor észlelhető összezördülések nem feltétlenül igényelnek szülői beavatkozást. “Egészen biztosan nem jó stratégia, ha a szülő mindig megelőzi ezt. A gyerekeknek meg kell tanulniuk bánni az indulatukkal, ezt pedig élő helyzetekben lehet elsajátítani.A maguk szintjén oldhassák meg a helyzetet, akár azzal, hogy odacsapnak egyet, ha valaki elveszi a lapátjukat – és ha nagyon elakadnak, akkor érdemes a szülőnek közbelépnie. De ne hibáztassuk őket, és mindig csak egy vagy két lépéssel érettebb stratégiát javasoljunk nekik. Például hogy kicsit arrébb is vonulhatnak, ha védeni akarják a játékaikat, vagy rá is kiabálhatnak a másik gyerekre, ha az olyat tesz, ami nekik nem jó.”Csík Veronika szerint jó, ha a szülők észben tartják, hogy az indulat vagy az agresszió nem ördögtől való, és ha megtanulunk bánni vele, akkor sokszor hasznos energiaforrás lehet. Ezzel szemben ha folyamatosan megpróbáljuk lefojtani a gyerekeknél, akkor nem fog megfelelően kifejlődni az önérvényesítési képességük, nem fognak tudni felnőttként sem kiállni önmagukért. “Valamennyi agressziót tehát bent kell hagyni a rendszerben – addig a pontig, amíg magára vagy másra nem veszélyes.”A szülők ugyanakkor nincsenek, nem lehetnek mindig ott, amikor a gyerek agresszívan viselkedik. Kérdés, hogy kell-e például tenniük valamit, ha a gondozók arra panaszkodnak, hogy a bölcsiben megütött vagy megharapott valakit a gyerek.”Alaposan kérdezzük ki a gondozót, hogy mik voltak az előzményei a helyzetnek. Általában két fő gyökere lehet: az egyik az adott közeg – mert a bölcsiben rengeteg fajta inger éri a pici gyereket, és van, aki ettől feszültebb lesz. Ebben csak a gondozók tudnak segítséget nyújtani. Ugyanakkor a következményekre is kérdezzünk rá, mert ha nem volt olyan mértékű az agresszió, hogy utána elkerülje a többi gyerek a miénket, vagy nem zuhant utána magába, akkor lehet, hogy a kicsik jobban kezelik a helyzetet, mint ahogy a gondozó feltételezi.Másrészt megeshet, hogy egy bölcsis gyereknél korai volt a szülőktől való szeparáció, érzelmileg még nem volt kellően érett erre a kicsi – tehát az elválás nagyon fájdalmas élmény a számára, és ezt vezeti ki. Ennek megoldásához már minden esetben kell a szülő is, hiszen ő tudja, hogy milyen a gyerek hangulata és viselkedése, amikor elmegy a bölcsibe, vagy amikor újra találkoznak. Valóban nehéz helyzet, amikor a szülőnek azzal kell szembenézni, hogy a gyereke egészségesen jelzi, hogy olyan történik vele, ami neki nem jó. Ilyenkor azt próbáljuk megtalálni a realitás talaján állva, hogy a szülő mit tud tenni a kapcsolat stabilizálása, a kisgyermek biztonságos kötődésének erősítése érdekében. De ezt is már csak akkor, ha nagyjából negyed év után sem csillapodnak a tünetek – mert muszáj megadni a kisgyereknek a teret az adaptációra.”A szakember szerint mindenképp érdemes gyerekpszichológussal beszélni, ha a kisgyermekkori agresszió más tünetekkel párosul: figyeljük, hogy van-e zavar a mozgásfejlődésben, a szociális interakciókban, az alvási mintában, az evési vagy ürítési szokásokban. De nem csak ekkor jöhet jól, ha beszélgetünk valakivel. “Azt szoktam tanácsolni, hogy amikor a szülőkben megfogalmazódik, hogy ez a viselkedés vajon mi mindenről szólhat, akkor érdemes konzultálni egy pszichológussal, mert így hamar helyre lehet tenni a fókuszt, illetve egy szakember rá tud világítani arra is, hogy van-e valami más a család életében, amin dolgozni kellene.”Kapcsolódó cikkeink: