Például, ha túlságosan is gyakran sír, vagy sokat nyűgösködik. De tényleg lehet egy baba rossz?
Úgy emlékszem 4-5 hónapos lehetett a barátnőm kisbabája, amikor az egyik nagymamája először megállapította: ez a gyerek bizony nagyon rafinált. Az anyja hiába szoptatta meg és tette tisztába, hiába ölelte magához és kezdte el ringatni, a kicsi csak nem hagyta abba a bőgicsélést. Nyugtalan és nyűgös volt, látszott rajta, hogy valamiért nagyon nem érzi jól magát. A barátnőm tehetetlennek érezte magát.
Mindenáron segíteni szeretett volna a gyermekének, de kezdő anyukaként csak találgatni tudta, vajon mi lehet a baj. Végső elkeseredésében aztán hazatelefonált az édesanyjának, a baba nagymamájának, hogy tőle kérjen tanácsot. Ekkor hangzott el először a nagyi szájából az a meglepő megállapítás, hogy ez a gyerek “egyszerűen csak rafinált, hagyja inkább bőgni, mert a sírással csak bosszantani akarja az anyját.”
Számomra egészen bizarr volt azt hallani, hogy valaki egy néhány hónapos gyereket rafináltnak nevez, hogy olyan tulajdonságokkal és tudatossággal ruházza fel, mintha csak egy felnőtt emberről beszélne. Az ismerősi körömben beszélgetve viszont rá kellett ébrednem, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem egyedi eset. Persze csak a saját tapasztalatomból beszélhetek, de a hallottak alapján nagyon úgy tűnik, hogy még manapság is meglepően sokan gondolják azt, hogy a csecsemők kitartó sírása mögött valamiféle tudatos, hátsó szándék rejtőzik. Hogy a babák egész egyszerűen így akarják bosszantani, netán manipulálni szüleiket. Vajon tényleg így lenne? A témáról Tamás Anna, pedagógust, a Kötődő Nevelés Nemzetközi Szervezete/Attachment Parenting International tagját és oktatóját kérdeztük.
Lehet egy csecsemő rafinált?
Tamás Anna szerint a kérdésre egy határozott nem a válasz, tehát a kisbabák még véletlenül sem rafináltságból, esetleg manipulációból sírnak. Hogy akkor mégis miért? Nincs jó hírünk: többféle oka lehet és ahogy a szakértő is mondja, teljesen természetes, hogy egy kezdő anyának nem könnyű felismerni ezeket az okokat. Az viszont már jó hír, hogy egy idő után az ember nagyjából megtanulja őket felismerni, és el tudja dönteni, hogy vajon a gyerek éppen fáradt, éhes, szomjas, melege van, fázik, vagy esetleg megijesztette-e valami. (De persze is teljesen rendben van, ha a szülő nem mindig érti pontosan a sírdogálás okát.)A legfontosabb azonban Tamás Anna szerint az, hogy bármi is legyen a baj, a szülőnek igenis reagálnia kell ezekre a sírárokra. “Amikor egy kisbaba sír, azzal az igényeit és szükségleteit jelzi. Egy baba nem manipulál, egyszerűen csak a sírással tud jelezni a környezetének. A kicsik a sírással jeleznek, bár a gyakorló anyukák tudják jól, hogy a babák valójában már hamarabb, a sírás előtt is elkezdenek jeleket küldeni. Fintorogni kezdenek; a szájukba tömik a kis kezüket, ha éhesek, vagy csücsörítenek a szájukkal. Ezeket a jeleket egy friss anyuka nem biztos, hogy megérti, így hát nem marad más hátra, a babák sírnak, ha nem érzik magukat komfortosan. De ugyanúgy nincs olyan, hogy rossz baba vagy jó baba. Nonszensz azt gondolni, hogy valamiféle akaratlagosság lenne abban, hogy egy kisgyerek felsírja az anyját.”A legfontosabb eszköz tehát, amivel fel tudják magukra hívni a környezet figyelmét és jelezni tudják, hogy valami nincs rendben, az bizony a sírás. Ha pedig ezt a sírást nem veszi a környezetükben senki figyelembe, ha a babát sűrűn és hosszú időre magára hagyják, annak nemcsak rövid, hanem hosszú távon is meglehetnek a következményei. A sírás hatására egyrészt megemelkedik a babák szervezetében a kortizol nevű stresszhormon szintje, ami hosszú távon rossz hatással van a fejlődésükre. Másrészt pedig a csecsemőn egy idő után az az érzés fog eluralkodni, hogy ő nem számít a világnak, hiába jelez, senki sem figyel rá. Kialakul benne az az érzés, hogy nem is érdemes szólnia, hiszen ő úgysem elég fontos. “Ez nemcsak a gyerek itt és mostjára lesz hatással, hanem akár az egész életére is. Az, hogy gyerekkorunkban milyen kötődés alakul ki a szüleinkkel, vagy gondozóinkkal, azt is befolyásolja, hogy felnőve milyen viszonyunk lesz önmagunkkal és a környezetünkkel. Hatással lehet arra, hogy meg tudunk-e bízni másokban, hogy bízni fogunk-e abban, hogy a környezetünk reagál a jelzéseinkre. De ugyanígy a párkapcsolatokra is kihathat. Ha nehezen megy az elköteleződés, ha mindig szakítunk, elképzelhető, hogy a gyerekkorunkban volt valami probléma a kötődéssel.”
- Kapcsolódó: Vajon mit akarhat a kisbaba?
De mégis honnan jött a rafinált, manipuláló, rossz baba mítosza?
Nagy valószínűséggel a poroszos, tekintélyelvű, szeparáló nevelés maradványa. Néhány évtizeddel ezelőtt, – például a ’80-as években – a legtöbb magyar családban valószínűleg még ez a szemlélet uralkodott. Magyarán a mostani anyukák nagy részét is jó eséllyel szigorú, poroszos elvek szerint nevelték a mostani nagyszülők. Ezért is olyan gyakori az a jelenség, hogy a friss szülőknek általában egy idősebb rokon, netán maga a nagymama tanácsolja azt, hogy ne vegye fel szíre-szóra a babát. Mivel ők maguk is ebben a szellemben nevelték a gyerekeiket, sokszor ez az egyetlen módszer, amit ismernek.”Ezek mögött a szavak mögött egyrészt információs hiány van, másrészt valamiféle önigazolás is. Ők annak idején fiatal szülőként csak ezt tudták csinálni. Nem volt internet, jó, ha volt egyetlen szakkönyv, ahonnan információt szerezhettek volna. És azt is látnunk kell, hogy a nagyszülővé válás is hasonlóan nagy feladat, mint a szülővé válás. Gyönyörű dolog, de van benne kihívás is. A nagyszülők előtt sincsenek már minták, nincsenek nagycsaládok. Régen, mikor együtt lakott több generáció, láttak maguk előtt egy mintát, el tudták tanulni, mind a szülővé, mind a nagyszülővé válást.”A látott, tanult minta helyett inkább az úgynevezett transzgenerációs hatások érvényesülnek- tehát azok a viselkedésminták, hiedelmek, gondolkodási sémák, szemléletmód, amiket életünk első néhány évében szüleinktől tudat alatt vettünk át. (Akik pedig a saját szüleiktől örökölték, és így tovább.) A szakértő szerint gyakran a szülők, nagyszülők is a transzgenerációs hatások miatt viszik tovább a gyereknevelés káros mintáit is. Gyerekként ők maguk is ebben a szellemben nevelkedtek és akaratlanul is ezt adják tovább a saját gyerekeiknek.
- Kapcsolódó: A válaszkész gondoskodás előnyei
Fontos lenne a nagyszülői segítség
Tamás Anna szerint a kisgyerekes anyukáknak olyan segítő hálóra lenne szükségük a gyermekágyi időszakban majd az első években, ami igazodni tud az ő saját, valamint a babájuk igényeihez.
“A fent említett kéretlen tanácsok nemcsak a baba miatt, hanem az anya miatt is károsak. Az anyáknak csak lelkiismeret-furdalást okoznak. Nem tudják, kire hallgassanak: saját magukra, az anyai ösztönükre, ami azt diktálja, hogy vegyék fel a síró babát, vagy az idősebb rokonra, szomszédra, ismerősre, aki már felnevelt egy vagy több gyereket és érthető módon azt hiszi, hogy jobban tudja a dolgot.
A szülés utáni első hetekben fontos, hogy az anyukák minél többet tudjanak feküdni, ehhez azonban olyan rokoni, baráti jelenlét kell, aki mellett ezt megtehetik. De hogyan pihenjen nyugodtan egy édesanya, ha folyamatosan azt hallja, hogy mit csinál rosszul, hogy nem úgy kellene? Sok családban ilyenkor az történik, hogy inkább oda sem hívják a nagyszülőt, ami pedig mindenkinek rossz. Az lenne az ideális, hogy úgy segítsünk a frissen szült anyának és párjának, ahogy ők igénylik és ahogy nekik jó.”
Kapcsolódó cikkek
