A vacsora romjait takarítom, és ahogy szedegetem le a tányérokat, már a következő tennivalók járnak a fejemben. Ha elmosogattam, utána segítenem kell a nagyobbnak a leckeírásban, mint mindig. Miután végeztünk, pihenésképpen leszervezem a másnapi lovasedzést a kicsinek, és előtúrom a garázsból a hétvégi kirándulásra a kerékpárokat. Gábor vajon felfújta a kerekeket? Kétlem.
A gyereknevelés már kilenc éve egyszemélyes showműsor lett nálunk, amibe a gyerekeim apja időnként bekapcsolódik, de leginkább egy párhuzamos univerzumban ücsörög a telefonjával vagy a laptopjával. Bár a harmincas éveink elején mindketten alig vártuk, hogy családot alapíthassunk, most mégis úgy érzem, hogy Jankát és Petrát inkább csak magamnak szültem.

Család lettünk. Család lettünk?

Az első gyermekünk születését követően Gábor látványos takarodót fújt, és egy olyan arcát ismertem meg, ami eleddig teljesen ismeretlen volt számomra. Onnantól fogva, hogy hazatértünk a kórházból, egyszerűen nem vett tudomást arról, ha Janka sírt. Ha pedig éjszaka nem pattantam ki azonnal az ágyból, hogy felvegyem a kicsit, akkor viszont dührohamot kapott, csapkodta az ajtót, és hajigálta a dolgokat. Az fel sem merült, hogy időnként esetleg ő vigasztalja meg a lányunkat. Rettentően fájt legbelül, és nem tudtam mással magyarázni, mint hogy időre van még szüksége, hogy megtanulja kezelni a babával járó nehézségeket.

Első körben vettem egy klassz hordozókendőt, és szelíden próbáltam rávenni, hogy próbálja ki, sétáljanak, esténként ringassa benne Jankát, hátha ez közelebb hozza őket egymáshoz. Konkrétan kiröhögött.

Mivel nem volt segítségem a szülés utáni hetekben, megkértem, hogy időnként foglalkozzon a babával, legalább amíg letusolok, berakok egy mosást vagy körbeszaladok a porszívóval a lakásban. Ő azonban hárított.

Mikor nő fel a férjem az apaszerephez?

Pár hónap után aggódva kérdeztem az ismerős anyákat és barátnőket, hogy mikor fog ez megváltozni? Mi lesz, ha egy váratlan esemény vagy betegség miatt nem tudok a gyerek mellett lenni, és neki kell helytállnia. Azt mondták, legyek türelmes.
Gábor legtöbbször a stresszes munkájára hivatkozott, később kinyögte, hogy valójában fogalma sincs, mit kell kezdeni egy pici babával, és idegen neki ez az egész. Végül odáig fajult a dolog, hogy délután, amikor hazaért a munkából, egyenesen beviharzott a dolgozószobájába, feltette a fülhallgatót a fülére, és belemélyedt a legújabb számítógépes játékokba.
Ha jeleztem a nemtetszésemet, akkor azzal védekezett, hogy nála úgyis csak sírna Janka, mert megszokta, hogy mindig velem van. Rengetegszer vágtam a fejéhez, hogy ha jut ideje a videójátékokra esténként, akkor talán arra is lenne idő, hogy játsszon a picivel.
Hosszú és kétségbeesett harcot vívtam, hogy legalább napi fél órát töltsön a gyerekkel, fürdesse meg, meséljen neki, vagy kuporodjon le mellé a szőnyegre, és egyszerűen csak legyen vele. Igyekeztem az értésére adni, milyen fontos, hogy a gyerekünk ne csak tőlem kapjon figyelmet, ölelést és szeretetet.
Ha ráunt a papolásomra, összekötötte a kellemest a hasznossal, és miközben a gép klaviatúráját püfölte, a lábával ringatta a gyereket a pihenőszékben. Vagy fogta, felvette maga mellé a kanapéra, és Janka ott szöszmötölhetett a telefonját nyomkodó apja mellett. Ő ezzel letudta a gyerekkel való törődést.
Vérzett a szívem, mert egyre inkább erősödött bennem a gyanú, hogy a férjem egy érzelmileg elérhetetlen, közömbös apa marad. Nem akartam beletörődni ebbe.

Kettesben apával

Talán nyolc hónapos lehetett Janka, amikor először hagytam őket magukra otthon. Elkezdtem neki célozgatni arra, hogy visszatérnék a jógacsoportunkhoz heti egy-két alkalommal.
Hosszas előkészítés és udvarlás után Gábor nagy nehezen beleegyezett. Előtte alaposan átbeszéltünk mindent, bekészítettem a gyerek vacsoráját, megmutattam, mit hol talál, és megnyugtattam, hogy a fürdetésre és az altatásra biztosan hazaérek.
Emlékszem, húsz perc sem telt el, amikor már csörgött a mobilom: Gábor idegesen közölte, hogy menjek haza, mert vészhelyzet van, amit nem tud kezelni. Lélekszakadva kapkodtam össze cuccaimat, és vágtam be magam az autóba. Komolyan mondom, a legrosszabbra gondoltam…
Amikor berohantam a nagyszobába, a férjemet a fotelben találtam, ölében a gyerekkel, aki édesdeden szundított a hasán. Gábor pedig remegő hangon adta elő, hogy tizennégy perce elkezdődött valamilyen focimérkőzés, és valahányszor fel akart kelni, hogy bekapcsolja a tévét, Janka megébredt. Mivel félt, hogy lemarad, és egy síró gyerekkel sem tud mit kezdeni, inkább felhívott. Totál kiakadtam, hogy ezért képes volt hazarángatni, és dühödten kiabáltam, hogy kihajítom a tévét. Képtelenség, hogy ennyi idő eltelt, és ő nem képes felnőni a feladathoz.
Innentől fogva, ha úgy jött ki a lépés, akkor hét közben igyekeztem egy-két órára ráhagyni a picit, míg bevásároltam, vagy ügyintézés miatt el kellett mennem otthonról.
Nem volt egyszerű, mert sokszor értem haza úgy, hogy a férjem Xboxozott, Jankát meg egész egyszerűen elfelejtette átpelenkázni. Egyszer úgy orvosolta a helyzetet, hogy a gyereket a bilire ültette, és a kezébe nyomott egy kiflit.
Hosszú hetek munkájával végül elértem, hogy egyre kevesebb telefont és messenger-üzenetet kaptam amiatt, hogy hol vannak a pelenkák, merre találja a cumit, és melyik kanállal etesse meg a lányunkat. Mégsem lehettem maradéktalanul elégedett, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, az elmúlt hét évben soha nem éreztem biztonságban mellette a gyerekeinket.
Merthogy időközben négyen lettünk: Janka kétéves volt, amikor újra várandós lettem.

Újabb kihívások

Egyáltalán nem terveztünk kistesót, én pedig különösen ki voltam bukva, mert már épp elég kihívást jelentett Janka nevelése is. Mégis titokban bíztam benne, hogy a férjem megembereli magát, és végre kiteljesedik az apaszerepben. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem.
Bár a férjem a kívülállók szemében mindig is az a vicces, vagány pasi volt, akit imádnak a munkatársak és a haverok, itthon nem találta a hangot a gyerekeivel. És ezen sajnos a második érkezése sem változtatott. Amikor Petra nagyobbacska lett, a férjem kitalálta, hogy onnantól a vicces énjével fog próbálkozni, ami azt jelentette, hogy folyamatosan ugratta és heccelte a kicsit. Ennek többnyire az lett a vége, hogy a gyerek bőgve rohant hozzám. Amikor megkérem Gábort, hogy hagyja már békén a gyereket, sértődötten mondja: „Látszik, hogy kitől örökölte a gyerek a humorérzékét…”

Egy emlékezetes kirándulás

Janka hat-, Petra pedig hároméves volt, amikor vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy bepótoljuk az évek óta halogatott sátras túránkat a barátnőimmel, és öt napra rábízom a gyerekeket a férjemre. Utólag visszagondolva ez nagyjából olyan húzás volt, mintha kötél nélkül akartam volna bungee jumpingolni.

Életem legborzasztóbb nyaralásában volt részem, ami csak arról szólt, hogy kétszáz kilométerről igyekeztem különféle otthoni problémákat megoldani. Hol lehet a kicsi alvókája? Milyen felvágottat tegyen Janka szendvicsére? Mit adjon rá? Három egymást követő éjszaka is felcsörgetett, mert Petra nyűgösködött, és engem keresett. Amikor a túra végén fáradtan és csalódottan hazaértem, dühösen a képébe vágtam, hogy számomra ez nem volt kikapcsolódás, és újabb egy heti melómba fog kerülni, hogy élhetővé tegyem a lakást.

Komolyan nem bízhatok rá egy felnőtt emberre két óvodáskorú gyereket?

Ez már örökre így lesz?

Én egy olyan családban nőttem fel, ahol a gyerekneveléssel járó feladatokat megosztották a szüleim. Apukámmal autót szereltünk, hétvégente tollasoztunk, kerékpároztunk és kirándultunk. Nyaranta Trabantba ültünk, bejártuk a Tátrát, többször elruccantunk Lengyelországba, és heteket sátoroztunk. És bár apu éjjel-nappal dolgozott, hogy megteremtsen nekünk mindent a testvéreimmel, mégis minden este bejött a szobámba, hogy adjon egy puszit a homlokomra, és megkérdezze, hogy telt a napom.
Nem bírok beletörődni, hogy eltelik az élet úgy, hogy a férjem ilyen keveset ad magából a gyerekeinek. Fáj kimondani, de ha elmenne, a gyerekeink észre sem vennék a hiányát. Szomorú vagyok, mert nem szeretném, ha a kicsik azt gondolnák, hogy ez így normális.