Két gyermekünk van, egy immár felnőtt lányunk és egy tízéves fiunk.
Azt hiszem, a fiammal mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz, talán túlságosan is. Ennek az lehetett az oka, hogy csecsemőként jóval több figyelmet igényelt, mint a nővére: sokszor kellett ringatni, simogatni és csak hordozókendőben tudott megnyugodni, rajtam. Két és fél éves koráig szoptattam, aminek a bölcsi miatt lett vége, és rettenetesen megviselte az elválás.
Tudtuk, éreztük, hogy a fiunk érzékenyebb gyerek az átlagnál, akit nem csak az erősebb hangok, váratlan érintések zavartak, de sokszor az érzelmek kimutatásával is hadilábon állt.
Ahogy felcseperedett, és közösségbe került, teljesen világossá vált, hogy nehezen tud megnyílni a külvilág felé. Az óvodában egyetlen barátja akadt, zavarba jött a társai jelenlététől vagy közeledésétől, többnyire elhúzódva játszott, és négy évig senkihez sem szólt egy szót sem.
A mi kapcsolatunk azonban szinte alig változott: továbbra is erősen igényelte a testi kontaktust, gyakran szaladt hozzám, hogy megöleljen, és elmondhassa, hogy szeret. Ugyanakkor egyre inkább azt éreztem, hogy az édesapja és közte mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna, ami egyre csak nőtt.
Amikor iskolás lett, természetesen elfogadtam, hogy kissé lazultak a kötelékek köztünk: itthon is inkább egyedül szeretett lenni, játszani vagy szöszmötölni a dolgaival, de míg hozzám továbbra is ragaszkodott, az apjával sokszor idegenként viselkedett.
Szívszorító volt látni, hogy amikor a férjem beszélgetést vagy közös játékot kezdeményezett vele, akkor nem, vagy csak pár mondatra szorítkozva válaszolt; esténként nem kívánt neki jó éjszakát; nem osztotta meg vele az iskolai élményeit, és hiába mutatta ki felé a ragaszkodását, úgy tűnt, mintha a fiunkat ez zavarná.
Pár nappal ezelőtt, amikor a férjem megkérdezte tőlem, hogy érzi magát mostanában a gyerek, kissé sértetten jeleztem, hogy ne engem kérdezgessen, hanem vele beszélgessen inkább. A férjemben pedig hirtelen, mintha eltört volna valami:
– Nem érted, hogy hiába erőlködöm, ha egyszer nem enged közel? – emelte fel egy ponton a hangját. – Amikor a suliról kérdezem, soha nem mond semmit, semmiféle érzelmet nem mutat ki felém, sőt, sokszor olyan, mintha levegőnek nézne. Nem érzem azt, hogy az apja lennék, vagy hogy bármi közünk lenne egymáshoz. Mondd meg, mégis mi a francot csináljak még?
Dehogynem éreztem. Bennem is egyre nagyobb feszültséget okozott a helyzet, amit villámhárítóként igyekeztem tompítani néhány ügyetlen megoldással. Beszélgettem, kérleltem, bevontam a gyerekünket, aztán a férjemet. Próbáltam időről-időre közelebb hozni őket egymáshoz, programokat szervezni és jeget olvasztani köztük – sikertelenül.
A férjemnek el akartam magyarázni, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és a gyerek zárkózottabb személyiség, aki nehezebben mutatja ki az érzelmeit sokszor még felém is – ezt tiszteletben kell tartanunk. Egyébként pedig a sértettségeinket félretéve nekünk, szülőknek kell erőfeszítéseket tennünk, hogy jobb legyen a kapcsolatunk a gyerekeinkkel – huzakodtam elő egy utolsó, kétségbeesett érvvel. Ám ez csak olaj volt a tűzre, amiből a férjem annyit szűrt le, hogy őt hibáztatom, és azzal vádolom, hogy nem próbálkozik eléggé. Végül azt is a fejemhez vágta, hogy nyertes pozícióból könnyen osztom az észt, hiszen hozzám mindig is jobban ragaszkodott a gyerek, míg ő hiába iparkodik elkeseredetten, folyton kudarcot vall.
Nem tudtam mit mondani.
Évek óta nem volt egy hangos szó sem köztünk, most viszont három napig nem beszéltünk egymással, és a megszokott ölelések is elmaradtak. Amikor újra felhoztam a témát, mereven ellenállásba ütköztem, jelenleg pedig fogalmam sincs, hogyan lehetne megoldani ezt a helyzetet anélkül, hogy a férjem és a fiam ne sérüljön benne.
Tanácstalan vagyok. Kérlek, ha tudtok, segítsetek egy ötlettel: ti mihez kezdenétek a helyemben?
Kapcsolódó cikkek
