A történelem folyamán a királyi családokban több helyen bevett szokás volt, hogy az uralkodó gyermekeinek a születésnél jelen kellett lennie főrangú embereknek, a politikai elit tagjainak. Ismeretes a történet, hogy Marie Antoinette elájult, amikor szült, mivel a szobában annyian tolongtak, hogy erősen elhasználódott a levegő. A mai szemmel nézve abszurd és némileg embertelen eljárás teljesen logikusnak tűnik, ha a dinasztikus érdekek mentén nézzük. Egyetlen király sem engedhette meg magának, hogy utódja törvényes voltát megkérdőjelezzék, például az által, hogy olyan történetek kapnak szárnyra, hogy a születésnél kicserélték egy egészséges babára a holtan vagy betegen született trónörököst. Az előkelőségek jelenlétére a „kis király” legitimációja miatt volt óhatatlanul szükség.
Az évszázadokig érvényben lévő eljárás jól rávilágít arra, hogy az európai királyi famíliák miként gondoltak saját családi életükre. Számukra nem létezett magánszféra, minden percben uralkodónak kellett lenniük, és gyerekükkel való viszonyukat is sokszor alárendelték ennek. Meglepő lehet, de II. Erzsébet brit királynő idejében még valamilyen formában létezett a fent említett eljárás, 1948-ban a belügyminiszter jelen volt a most trónra lépett III. Károly születésénél. Erzsébet számára az anyaszerepet sokszor felülírta az uralkodói szolgálat, az európai királyi családok fiatalabb generációit viszont ebben a tekintetben is utolérte a „monarchiák modernizálásának” folyamata. Shenouda Nóra újságíróval, a Royal Sztorik & Királyi Krónikák blog és Facebook oldal szerzőjével beszélgettünk arról, hogy mit jelent gyereknek lenni, ha apa vagy anya munkaruhájához hozzátartozik egy korona.
Bő gyermekáldás, külön palota, piros dobozok
Az európai arisztokrácia, legfőképpen pedig a királyok gyerekei felé szigorú elvárásokat támasztottak és támasztanak a mai napig, például a tanulmányaik során kimagaslóan kell teljesíteniük. Az uralkodócsaládok mindig is egyfajta ideálképet próbáltak sugározni kifelé: az apa és az anya egységét, és teljes harmóniát akartak mutatni. Például ezért számított fontosnak, hogy Viktória királynőnek kilenc gyereke volt, hiszen ebben az időben, a korszerű fogamzásgátlás felfedezése előtt, a bő gyermekáldást a boldog családi élet jelének vélték. (A „praktikus” ok pedig a dinasztikus házasságok lehetőségében rejlett.)
Fotó: Getty
Arisztokrata és így királyi körökben a gyerekek körüli mindennapi teendőket sokáig nem a szülők látták el. A Tudor-korban például I.Erzsébet királynő születése pillanatától külön palotát kapott külön személyzettel. (E mögött nyilván ott volt a kornak az a fajta gondolkodása is, hogy a gyerek egy „kis méretű felnőtt”; nem értették, hogy egy gyereknek speciális világfelfogása és igényei vannak.) A 20.század elejére ez annyit „szelídült”, hogy a gyerek külön emeletet kapott a palotán belül. A dadák szerepe viszont a mai napig kiemelt fontosságú.
I. Erzsébet még házitanítóktól részesült oktatásban, Károly generációjától már iskolába járnak a brit királyi sarjak, ez egyébként mára általános az európai uralkodócsaládok között. (Tegyük hozzá: kivétel nélkül magas presztízsű magániskolákban tanulnak.) Természetesen az uralkodáshoz szükséges alkotmányos ismereteket is el kellett sajátítani, de ez nem volt benne minden királyi családhoz tartozó gyerek tanrendjében. II. Erzsébet az etoni préposttól vett alkotmánytan-órákat, bár ekkor még csak „feltételezett trónörökös” (heir presumptive) volt, ugyanis nem édesapja, hanem nagybátyja, VIII. Eduárd volt a király, csakhogy még nem született utódja. A nagybácsi lemondása után, „biztos trónörökösként” (heir apparent) apja oktatta. Az akkor már tüdőrákkal küzdő VI. György király megmutatta lányának az úgynevezett „piros dobozok” tartalmát, holott elvileg ezt nem lett volna szabad. Az ominózus dobozokat miniszterek küldték a királynak, az uralkodó aláírására váró törvények, állampapírok és titkosszolgálati iratok voltak benne.
A trónörökössel kapcsolatban volt még egy érdekes megkötés. Bár ezekben a családokban a fiúk megtanultak vívni, lovagolni, katonáskodni, a trón várományosa nem mehetett semmiképp frontvonalra. Állítólag Vilmos herceg sérelmezte is, hogy öccsével ellentétben nem próbálhatta ki magát éles harci helyzetben, „csak” mentőhelikoptert vezethetett a katonai kiképzése után.
A királyi lét együtt jár olyan, a gyerekekkel kapcsolatos megkötésekkel, amiben egy „közember” szabad döntést hozhat. Például elképzelhetetlen, hogy a gyerekek ne legyenek megkeresztelve. Az egyházzal való összefonódás a Windsorok esetében a legerősebb, hiszen a brit uralkodó az anglikán felekezet feje egyben, aki esküt tesz arra, hogy fenntartja az „Istentől rábízott” egyházat. A szokásjog előírja, hogy a gyerekeknek a felmenők nevét adják (a brit királyi család is „tele van” Eduárdokkal, Károlyokkal és Györgyökkel), illetve Viktória királynő kora óta ugyanabban a csontszínű csipkeruhában viszik keresztelni a kisbabákat. Maga az eredeti ruha 2004-ig volt használatban, ma múzeumban tekinthető meg, és ma már egy pontos másolatot adnak az új családtagra a szertartás során. A Windsoroknál létezik még egy jellegzetes hagyomány, amit Katalinék is tartanak: a kisfiúk nyolcéves korukig csak rövidnadrágban jelenhetnek meg nyilvánosan – ez alól pedig a téli napok sem képeznek kivételt.
Első a kötelesség
Az anyagi biztonság ellenére a királyi felmenők nem feltétlenül jártak együtt a boldog gyermekkorral, és a külvilág számára „vetített” képpel ellentétben az uralkodók sem mindig bizonyultak kikezdhetetlen szülőknek. A kilencgyerekes Viktória királynő például nem csak gyűlölte a terhesség állapotát, hanem a várandós nők puszta látványa is zavarta. (Hamar elvárássá vált a birodalomban, hogy a kismamák az öltözködésükkel takarják a pocakjukat.) A királynő a szoptatástól is viszolygott, és saját lányait nevezte abnormálisnak, amikor azok az anyatejes táplálást választották.
V. György király, II. Erzsébet nagyapja egyenesen rettegett a saját apjától, ebből azt a következtetést vonta le, hogy saját gyerekeinek is rettegni kell majd tőle. A király beszédéből közismertté vált VI. György (családtagok között csak Bertie) dadogása állítólag az apja folyamatos agresszív ordításának a következménye volt. Felesége, Erzsébet anyakirálynéra meleg természetű emberként emlékeznek azok, akik ismerték, olyannak, aki figyelemmel fordult mások felé. Viszont érzelmi energiáit elsősorban a férje kötötte le, nem a két lánya, Erzsébet és Margit. Közismert, hogy VI. György csak azért lehetett király, mert bátyjának a trónnál fontosabb volt a házasság az elvált amerikai asszonnyal, Wallis Simpsonnal. György nyakába a világháború előestéjén szakadt egy birodalom irányítása, úgy, hogy közben egy kifejezetten félénk ember volt, dadogott, így ódzkodott minden nyilvános szerepléstől. Erzsébet anyakirályné figyelme felé fordult, ráadásul a háborús évek alatt a szülők alapvetően külön voltak a két kislánytól. A királyi pár a Buckingham-palotában maradt, a gyerekek pedig kiköltöztek a valamivel biztonságosabbnak ítélt Windsori kastélyba. Ez is nagy szó volt, az arisztokrácia nagy része Kanadába küldte a gyerekeit, hiszen ott egész biztosan védve voltak a német bombázóktól. De a királyi család ebben is példát mutatott, szolidaritást vállalt a lakossággal.
Fotó: Getty
Sokunknak a fülébe csenghet Erzsébet királynő huszonegy évesen tett esküje. „Fogadom, hogy egész életemet, legyen az akár rövid, akár hosszú, az önök szolgálatára áldozom.” Egyértelmű, hogy a nemrég elhunyt királynő életében az uralkodói szolgálat megelőzött minden mást, így az anyaságot is. A visszaemlékezések szerint soha nem volt „ölelkezős”, szeretetét széles gesztusokkal kimutató anya. Híres történet, hogy uralkodásának második évében férjével hat hónapos ausztrál körútra ment, hazaérve pedig egy kézrázással üdvözölte az akkor hatéves Károlyt. Ezek a gesztusok (és más gesztusok elmaradása) nyilván nem azt jelentette, hogy Erzsébet ne szerette volna a gyerekeit, csupán úgy gondolta, hogy egy trónörökösnek erre a szikár nevelésre van szüksége.
Modern hercegnők
Az anyaságot „modern módon” felfogó brit hercegnők sora III. Károly húgával, Annával kezdődött, aki nem volt hajlandó otthon (vagyis valamelyik palotában) szülni, hanem a kórházat választotta. Diana szintén a St Mary’s Hospitalban adott életet Vilmosnak, majd Harry-nek is, ami miatt a korabeli sajtóban és közbeszédben a „hagyományok” felrúgásával vádolták. (Érdekes, és a „kommentelők” gondolkodásáról sokat elmondó tény, hogy Meghan Markle-t pár évtizeddel később ugyanezzel – a tradíciók semmibevételével – támadták, amikor várandósága kezdeti szakaszában otthonszülést tervezett, holott ezzel pont évszázadokig érvényben lévő szokásokhoz tért volna vissza.)
Fotó: Getty
Máig érvényben lévő szokás a brit uralkodócsaládban, hogy a „friss” szülők újszülött gyermekükkel kiállnak a nyilvánosság elé, az aktus jól jelzi, hogy a királyi család tagjainak magánszférája jóval kisebb, mint egy „földi halandóé”. Diana erre rituáléra hajlandó volt, de utána próbálta úgy alakítani a gyereknevelést, hogy az ne közügy legyen, hanem lehetőleg minél inkább a magánszférába kerüljön át. Közismertek azok a történetek, hogy saját maga szoptatta a két kisbabát, később zsebpénzt adott a fiúknak, és korlátozta, hogy mennyit költsenek. Igyekezett minél több időt tölteni velük, és teljes természetességgel elment velük olyan hétköznapi helyekre, mint például egy McDonald’s. Egy alkalommal egy hajléktalan-szállóra is ellátogatott Vilmossal és Harry-vel, ami minden bizonnyal erős „lecke” volt a két fiú számára, hogy megértsék, milyen tud lenni a palota falain túli nagybetűs élet. Az is közismert, hogy Diana – ellentétben anyósával – bizony „ölelkezős” típus volt.
A mélyen szeretetteljes gesztusai ellenére Diana sem volt tökéletes anya, valószínűleg mentális betegségei miatt „ment bele” olyan dolgokba, hogy a kiskamasz Vilmossal osztotta meg „felnőtt” problémáit, illetve féltékenységből felmondott a két fiú szeretett dadájának, Barbara Barnes-nak.
Fotó: Getty
A britek által körberajongott Vilmosnak és Katalinnak viszont egyértelműen sikerült a magánélet elemeit belecsempészni a gyereknevelésbe, a házaspárt gyakran látni olyan hétköznapi szülőkre jellemző helyzetekben, mint hogy babakocsit tolnak, iskolába viszik a gyerekeiket vagy együtt mennek vásárolni. Katalin valamilyen szinten igyekszik irányt mutatni anyaként, jótékonysági munkája során a legfontosabb projektje a kora gyerekkori nevelés fontosságára hívja fel a figyelmet. A Walesi herceg és családjának a külvilág felé harmóniát sugárzó képéhez hozzátartozik a rengeteg szabadtéri program, közös kirándulás és biciklizés. Talán ennek is köszönhető, hogy Katalin igencsak következetes a 21. századi anyukák nagy dilemmáját illetőleg: a három hercegi gyerek számára a mobil- és egyéb „kütyűhasználat” ideje korlátozott.
Kapcsolódó cikkek
