– Mindig büszke voltam arra, hogy egyszerre több dologra tudok figyelni, és hogy mennyi mindent tartok kézben. Egészen addig tartott ez a büszkeség, amíg rá nem jöttem, hogy ez milyen károkat okoz az életemben. Rá kellett jönnöm, hogy az úgynevezett multitasking valójában megakadályoz abban, hogy egyvalamit igazán jól csináljak – írja egy anya a mother.ly oldalon.
– Amikor anyák leszünk, hajlamosak vagyunk a testi változásokra koncentrálni – folytatja. – Hogy a mellünk „leereszt”, a vizeletet nehezebb tartani, hogy megvastagszik a derekunk… kevésbé vesszük észre azt, hogy az anyaság milyen hatással van a lelkiállapotunkra és a gondolkodási folyamatainkra.
Rengeteg a beérkező információ, hatalmas a terhelés, miközben egyszerre próbálunk gondoskodni magunkról, a gyerekeinkről, a háztartásról és még a párunkra, családtagjainkra, barátainkra is odafigyelni. Akkor az állásunkat még nem is említettük.
Az elején arra törekedtem, hogy mindig több dolgot kezeljek egyszerre. Ám tíz év után rájöttem, hogy a multitasking nálam függőséggé, igazi megszállottsággá vált.
Soha nem csinálok egy dolgot egyszerre. Mindig arra törekszem, hogy minden másodpercet kihasználjak, vagyis legalább két dolgot intézzek. Például hangoskönyvet hallgatok edzés közben, híreket olvasok evés közben, vasalok és telefonálok egyszerre.
Aztán egyszer csak megálltam, és rájöttem: nem is értem a szavakat, amiket hallgatok vagy épp olvasok. Hiszen oda sem figyelek.
Csak azzal törődtem, hogy technikailag kipipáljak valamit: arra kényszerítettem magam, hogy eredményesnek tűnjek az időbeosztásban. Elmondhatom, hogy ma egy órát töltöttem olvasással. De nem tudnám elmondani, hogy mit tanultam belőle, az pedig már régen nem számított, hogy élvezzem is.
Szembe kellett néznem a valósággal: a többfeladatos lét megfosztott attól, hogy minden egyes dolgot teljes mértékben értékeljek. És persze az elvégzett munka minősége sem ugyanaz így.
Rájöttem, hogy nem csak a „csinálás” az érték, de a létezés önmagában is az. Rá kellett nevelnem az agyam, hogy lenyugodjon.
Ez még megrendítőbbé válik, ha a gyerekeimre gondolok. Gyakran azon kapom magam, hogy nem arra koncentrálok, amit mondanak, hanem fejben közben igyekszem végigfutni a listámon, vagyis azon, milyen feladatok várnak még rám aznap. Ez nem feltétlen szándékos, inkább egy fékezhetetlen ösztön arra, hogy produktívak legyünk. Nemrég leültem olvasni a lányommal. De ahogy olvasni kezdett nekem, én rögtön felálltam, és elkezdtem hajtogatni egy rakás törölközőt.
“Figyelsz rám?” – kérdezte. „Persze” – válaszoltam… De valóban így van? Tényleg figyeltem rá? Fizikailag jelen voltam, a kezeim összehajtogatták a törölközőket, a fejemben pedig már azok a feladatok jártak, amelyeket lefekvés előtt még el akartam végezni.
Ráébredtem, hogy a legfontosabb, amit tehetek értük és magamért is, az az, hogy fizikailag és mentálisan is jelen vagyok.
Aznap este kicsit később, nagyfokú szégyenérzettel a konyhaasztalnál ültem, és mi ketten együtt képeket rajzoltunk. Nem keltem fel, hogy átfussam a telefonomat, hogy megfőzzek egy teát, hogy megterítsek. Csak jelen voltam a pillanatban a gyerekemmel, és a kis arcán láttam az izgalmat, hogy most csak egymásnak vagyunk, csak egymásra figyelünk.
Tudom, hogy ezek a pillanatok hamar elmúlnak, és meg kell küzdenem önmagammal, hogy egy pontra fókuszáljak.
Hogyan kapcsolhatnám ki a gondolataimat? A szorongásom? A gondjaim? A vágyam, hogy produktív legyek? Hogyan tehetek értelmessé a gyerekeimmel folytatott bármilyen beszélgetést, ha az elmém több feladat között van szétszórva? – ezek a kérdések foglalkoztatnak mostanában.
Megbeszéltem a férjemmel, hogy ezután délután öttől nem tartjuk magunknál a telefonunkat, hanem letesszük az előszobában. Amikor sétálok vagy tornázok, többé nem kapcsolok be semmit; csendben fogom csinálni. Értékelnem kell a pillanat-adta élményeket: a fényeket, a szelet, a világ valódi hangjait.
Csak így fogom visszakapni mindazt, amiről eddig lemaradtam.
Kapcsolódó cikkek
