Addig is perelnek és küzdenek az idős, egyedülálló anyák, akik semmi mást nem akarnak, csak hogy az intézményrendszer vállalja, amit ígért. Erről szól Rubi Anna filmje, Az életed nélkülem – és szolidaritásról, közönyről, szeretetről, és gerincekről, amelyek bármely pillanatban összeroppanhatnak.
Fotó: nlc.hu – Somnus Film
Öltöztetés, etetés Feri kissé tiltakozik, jelzi, hogy csak akkor eszik, ha bekapcsolják a ventillátort – vannak ilyen heppjei, Magdi bekapcsolja és elnézően eteti tovább. Az elindulás nehézkes, de végül sikerül felkönyörögnie a fiát, aki a vállába kapaszkodva, jellegzetes, dülöngélő járással elindul mögötte. Pont úgy, ahogy az elmúlt negyven évben minden nap.
Feri önmagáról gondoskodni képtelen, középkorú férfi, az anyja látja el (tartja életben), a férj szokás szerint lelépett, ahogy rájött, hogy túl nehéz a csomag. Valahogy átvészelik a hétköznapokat azóta is ők ketten: fogmosás, fürdetés, borotválás, altatás, Magdi pedig végül egy kicsit egyedül marad a gondolataival, és azzal a felfoghatatlan helyzettel, ami rá vár. A helyzet ugyanis az – bármilyen kegyetlenül is hangzik ez leírva –, hogy tíz-húsz év múlva egyedül marad a fia, segítség, gondoskodás nélkül. Magdi sosem hagyná el őt, de ettől még tény: mióta a gyerek megszületett, az állam dolgát végzi. Nincs egyedül.
Egy szakértő egyszer kiszámolta, hogy az otthonápolást – a legkeményebb rejtett munka – hány forintos órabérért végzi egy-egy szülő, ha fogyatékos gyerek ellátásához szükséges „munkaórákat” és az állami támogatásokat nézzük. Hatvan forintra jött ki.
Marci pont olyan gyengéden simogatja és puszilgatja testvérét, Mátét, ahogy Magdi a fiát. Mossa a fogát, énekel neki, nyugtatja – ezek a mozdulatok végigkísérik Az életed nélkülem című film 72 percét. „De jó fej gyereked van”, mondja a Társaság A Szabadságjogokért jogásza az egyik tárgyalás előtt az anyának, Ildinek. „Két jó fej gyereked van” – javítja ki magát gyorsan.
Újabb tárgyalás, az idős anyák egyelőre hiába küzdenek azért, hogy a gyerekeik méltó körülmények közt élhessenek akkor is, amikor ők már nem lesznek. Utána némán állnak körben az ajtónál. „Egyedül maradtam én is”, mondja a két fiú anyja.
Hogy mi történt, az csak pár zokogva elhadart félmondatból derül ki. Senki nem rohan megölelni: elég, hogy együtt vannak. Mindenki a saját fájdalmára gondol, és közben a többiekére is. Az egyikük elmeséli, hogy az exférje őt hibáztatja: hagyta, hogy a fogyatékos gyereke feleméssze az egész életét, nem csoda, hogy ismerkedni sem tud, „még a Facebookod is az ő fotóival van tele”, mondta a férfi, aki elhagyta a családot.
„Igaza van”, mondja egy másik anya. Nem is kell hozzátennie, hogy „de hát mégis mi választásod lett volna?”; az egyetlen választás, azaz az, hogy beadják egy sokszáz fős, a gyerekeiket lekötözéssel és szedálással „ellátó” intézménybe, szóba sem jöhet.
Csapatépítő tréning a Balatonnál; hozni kell a gyerekeket, persze, de valahogy megoldják, hogy egy kicsit magukban is legyenek. Teljes összhangban mozog a több tucat nagyon-nagyon különböző nő, csak a gerincük görbülete hasonlít: így néz ki, az amikor egy nő egyedül emelget évtizedeken át egy magatehetetlen felnőttet. „Egy dolog, ami hiányzik…”, kezdi értékelni a feladatot az egyikük, „a pasi”, vágja rá Magdi. Felszabadult röhögés. „Hát, de miért, nem?”.
Olga az első, aki feladta: hetvenöt éves, bármikor megroppanhat a gerince, nem bírta tovább a terhet, eldöntöttek, intézetbe adja Verust. „Megértesz, ugye?” – kérleli Magdit a tekintetével. „Értelek, persze, de nem tudok mit mondani.” Magdi nem Olgára mérges, egyszerűen érzi, hogy közeledik a pillanat, amikor neki is döntenie kell. Hacsak le nem győzik addig az állam közönyét.
Neményi Márton cikkének folytatását ide kattintva éred el az nlc.hu oldalán.
Fotó: nlc.hu – Somnus Film
Kapcsolódó cikkek
