A gyerekeknek szánt „félelmetes” filmek valójában biztonságos próbatételek: segítenek szembenézni az ismeretlennel, nevetni a szörnyeken, és megtapasztalni, hogy a bátorság gyakran a legváratlanabb helyről érkezik. Három korosztályra bontva mutatom meg, mi vált be nálunk – az ovis öleléstől a kiskamasz csellóvágyig.
Óvodásoknak: a barátságos szörnyek birodalma
A halloweeni filmnézés nálunk mindig kicsit lutri: sosem tudom, melyik ponton csap át a „jaj de vicces” a „kapcsold ki, anya!”-ba. A kislányom alapvetően bátor, de vannak pillanatok, amikor a legártatlanabb szellem is hirtelen túl közel repül a képernyőn, és máris az ölemben köt ki. Az elmúlt években viszont sikerült megtalálnunk azt a néhány filmet, amik tökéletesen hozzák a halloweeni hangulatot, mégis vállalhatók a legkisebbekkel is.
Casper, a szellem (1995)
Ha Halloween, nálunk Casper az alap. Klasszikus, de egyáltalán nem poros. A történet egyszerre kedves, szomorkás és vicces – pont az a fajta film, amitől a gyerek rájön, hogy a szellemek sem feltétlenül ijesztőek. Nálunk a gyerek az első öt percben kijelentette, hogy „Casper jó fej”, és onnantól kezdve neki drukkolt. Az egyetlen rész, ami kicsit meghatósabb, az a visszaemlékezés, de pont emiatt lehet beszélgetni utána arról, mit jelent a búcsú, az emlékezés… hiszen a gyerekek óvodás korukra sok esetben már kénytelenek szembenézni a gyász valamilyen formájával (ha másképp nem, közvetett módon, egy kispajtásuk által).
Hotel Transylvania (2012)
Ez az a film, amit legalább ötször láttunk, és még mindig röhögünk rajta. Drakula itt nem vérszívó, hanem túlféltő apuka, aki szörnyeknek üzemeltet hotelt – de a lánya egy emberbe lesz szerelmes (ez már egy kicsit a Rómeó-Júlia ellentétnek is megágyazó kontextus). A poénok pörögnek, a szörnyek inkább bumfordiak, mint félelmetesek, és a film tele van színnel, zenével, jópofa mozdulatokkal. A lányom kedvence a múmia volt, akit minden alkalommal „szegény bekötözött bácsinak” hívott. Mintha Bram Stoker figurái költöztek volna át egy XXI. századi patchwork családba – vér helyett érzelmi túladagolással.
Snoopy és a Halloween (It’s the Great Pumpkin, Charlie Brown) (1966)
A régi klasszikusok közül ez az, ami nálunk meglepő módon működött. Egyszerű, lassú, és mégis nagyon meghitt. Az 1966-os különkiadás az amerikai álom ártatlan korszakát idézi, amikor a Halloween még tényleg a gyerekeké volt – nem a marketingé. A gyerekek várják a „Nagy Tököt”, aki sosem jön, mint Godot, akit Samuel Beckett figurái várnak mindvégig hiába – és valahol mégis ebben rejlik a történet bája: az ünnep, a várakozás és a gyermeki fantázia találkozik benne. Nem látványos, de olyan film, amitől valahogy jólesik forró teát kortyolgatni a kanapén.
Coco (2017)
A halottak napját dolgozza fel, de nem kell tőle megijedni – se a szülőnek, se a gyereknek. A mexikói színek, a zene és a családi történet annyira meleg, hogy inkább meghat, mintsem megijeszt. A színek és a halál ünnepe mögött ott vibrál Frida Kahlo és a mexikói folk-art világa – a gyász itt művészet A lányom először kicsit furcsán nézett, amikor meglátta a csontvázakat, de aztán elnevezte őket „a táncoló bácsiknak”, és onnantól a film csak csillogó szemekről és nevetésről szólt. A Disney-produkció nem csupán a gyerekeket szórakoztatja, a felnőttek számára is elgondolkodtató: igazi transzgenerációs traumaoldás, amit a képernyőn látunk. A Coco után mindenesetre napokig szólt nálunk a Remember Me, és a kislányom komolyan gondolta, hogy egyszer ő is zenél majd a szellemeknek.
Kisiskolásoknak: egy kis borzongás, sok nevetéssel
Ahogy nőnek a gyerekek, a Halloween már nem (csak) a cukorkákról és a narancssárga dekorokról szól, hanem a “Na, ezt most bírni fogom, anya!” típusú kihívásokról. Nálunk is így volt: az ovis Casper után hirtelen minden „komolyabb” film érdekelni kezdte a lányomat, ami szellemet, zombit vagy rejtélyt ígért. De az ijesztgetéshez még túl érzékeny volt – így megtaláltuk az arany középutat: azokat a filmeket, amik épp annyira félelmetesek, amennyire az élet is néha az tud lenni… de még mindig biztonságos a kanapé melegéből. A felsorolt alkotások többsége 12 karikás: ha erre érzékeny vagy, érdemes előre tájékozódni, mire kapta a karikát a film (többnyire egy-két csúnya szó, egy-egy pofon vagy némi cigarettafüst a bűnös).
Addams Family (1991 vagy a 2019-es animációs verzió)
Ha van film, amitől a gyerekek megtanulják, hogy máshogy is lehet különlegesnek lenni, ez az. A fekete humor pont annyira csípős, hogy 8 évesen már ne kelljen magyarázni, miért vicces, ha valaki él-hal a temetői piknikért. A lányom elsőre inkább csak a zenét dúdolta („ta-da-da-dam”), de pár perc múlva már sírva röhögött Wednesday arckifejezésein. A 2019-es rajzfilmes verzió még barátságosabb, és a kisebbek számára is jól befogadható.
ParaNorman (2012)
Egy fiú, aki látja a szellemeket – és egy város, ami inkább kineveti, mint meghallgatja. Szerintem zseniális, mert arról szól, hogy a bátorság nem az, ha nem félsz, hanem ha félsz, de mész tovább. A lányom nagyon beleélte magát Norman világába, és teljes komolysággal megkérdezte, hogy „és te láttál már szellemet, anya?”. Mondtam, hogy csak a mosatlan edények között, és ettől elnevette magát – szóval a film a szorongást is oldja.
Monster House (2006)
Három gyerek rájön, hogy a szomszéd ház szó szerint él – és meg kell akadályozniuk, hogy bárki bemenjen. Klasszikus halloweeni alaphelyzet, bár Stephen King klasszikusa, A Vörös Rózsa ház is beugorhat, amiben egy hatalmas, viktoriánus kastély Seattle-ben, amely folyamatosan növekszik, új szobákat épít magának, és bekebelezi a látogatóit. Na, ennyire ne rugaszkodjunk el, a Monster House annyi humorral és lendülettel kezeli a témát, hogy nem marad utána rémálom.
Coraline és a titkos ajtó (2009)
Ez a kategória felső határa, és csak bátrabb 9–10 évesekkel ajánlanám. A stop motion látvány gyönyörű, de a hangulata sötétebb: az alternatív világban a szülőknek gombszemük van – ami elsőre még számomra is megborzongató volt. Viszont ha a gyerek szereti a titkokat, rejtélyeket, és bírja a különös világokat, ez a film nagyon betalálhat.
Kubo és a varázshúrok (2016)
Nem klasszikus halloweenfilm, de a hangulata pont odaillik: mese a bátorságról, az emlékezésről, a történetek hatalmáról. A látványvilág lenyűgöző, a zene szinte hipnotikus. A film a japán mesevilág és a zen-nyugalom metszéspontján született: nem csak a szemnek szép, a léleknek is tanítja a csendet. A lányom néma csendben nézte végig, majd csak annyit mondott: „Ez nem félelmetes, hanem szép.” Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphat egy film.
Kiskamaszoknak: amikor a félelem már játék, és a bátorság tanulható
Valahol 11-13 éves kor körül történik meg a váltás: a gyerek már nem fél a sötétben, inkább keresi az izgalmat. A keresztlányom pontosan ebben a korban van – nemrég még Casperen pityergett, most meg már olyan filmeket keres, amikben van egy kis borzongás, de azért ne legyen túl ijesztő. „Annyira szeretem, amikor csak kicsit félek” – mondta egyszer, és ezzel tökéletesen összefoglalta a kiskamaszok filmnézési pszichológiáját.
Wednesday (2022–)
Tim Burton sorozata szerintem zseniális belépő a kamaszvilágba 12-13 éves kortól: sötét, de nem félelmetes (leszámítva néhány meredek jumpscare-t), humoros, de nem gyerekes. Valójában Mary Shelley Frankensteinjének mai reinkarnációja: fekete humorba csomagolt lázadás a konvenciók ellen. Wednesday Addams pont az a karakter, akit egy tizenéves lány imádhat – fura, önálló, nem akar megfelelni senkinek. A sorozatban klasszikus tinitémák jelennek meg: klikkesedés, egyéni hang, szövetségek, szerelmek… A keresztlányom odavolt érte, bár néha inkább a humoron nevetett, mint a misztikumon. Pár napig ő is csak fekete ruhát akart hordani, és komolyan fontolgatta, hogy megtanul csellózni – „csak mert Wednesday is tud”.
Lockwood & Co. (2023)
A sorozat arról szól, hogy London utcáit éjszaka szellemek lepik el, és a gyerekek azok, akik érzékelik és felvehetik velük a harcot. Van benne minden, ami egy kiskamaszt magával ragadhat: titkok, bátorság, barátság és egy kis romantika is, de semmi olyan, amitől félni kellene. A keresztlányom szerint ez „olyan, mint a Harry Potter, csak szellemekkel” – és igaza van: ez is egy második világ, amitől még a szülőnek is kedve támad bekuckózni.
Ghostbusters: Afterlife (2021)
A klasszikus Szellemirtók újragondolása gyerek főhősökkel. Izgalmas, lendületes, tele humorral, és sokkal inkább kalandfilm, mint horror. Mi imádtuk, mert egyszerre volt benne nosztalgia (nekem) és menő technika (a gyerekeknek). A végén még szellemirtó nevű társasjátékot is kitaláltunk a nappaliban: porszívóval és bugyogós limonádéval.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak (2021)
Bár nem tipikus halloweeni film, de gyönyörűen viszi tovább azt a varázslatos, sötét tónust, amit a kiskamaszok szeretnek. Van benne veszteség, remény, kaland és egy nagy adag fantázia – pont elég érzelem ahhoz, hogy ne legyen giccses. A keresztlányom végig csendben nézte, majd a végén csak annyit mondott: „Ez olyan, mint amikor hiszek valamiben, amit más nem lát.” Ennél szebb visszajelzést film aligha kaphat. És tényleg: ez a film a hitről szól, nem vallási, hanem gyermeki értelemben – arról, hogy a legnehezebb helyzetekben is marad bennünk valami, ami tovább visz. A sötétség itt nem ijesztő, hanem szükséges háttér, hogy láthatóvá váljon a fény. Ez az a pont, ahol a halloweeni mese átfordul valódi életleckébe.
Ebben a korban a filmek már nem csak szórakoztatnak: segítenek feldolgozni a bátorságot, az önállóságot és a másságot is. A keresztlányommal ezek a mozidélutánok valójában arról szólnak, hogy megtanulja: a félelem nem az ellenségünk – csak egy ajtó, amin érdemes belépni, ha ott vagyunk mellette.
És hogy miért is jó együtt borzongani?
A közös halloweeni mozidélutánok végén nálunk mindig ugyanaz történik: valaki a film végén megkérdezi, „ugye, ez nem is volt félelmetes?”, és mi mind elnevetjük magunkat. Pedig dehogynem. Csak együtt könnyebb volt.
Talán ezért is jó néha szörnyekről, szellemekről vagy varázslatokról nézni filmet: mert ezek a történetek megtanítanak arra, hogy a félelem, a veszteség vagy a másság valójában az élet természetes része. A Halloween pedig pont ettől szép: egyszerre ad engedélyt a nevetésre és a borzongásra – és ha mindezt közösen éljük meg, a szörnyek a végén mindig megszelídülnek…
Kapcsolódó cikkek
