Eleinte nem bosszantott. Úgy voltam vele, hogy rossz napja volt, kell egy kis regenerálódás. De mikor sorozatosan így telt az itthonlétének az első órája, akkor éreztem, hogy elönt egy érzés. Ami nem pozitív… Őszintén szólva marhára zavart, hogy én még nyakig a házimunkában, nyakamban a gyerekekkel, ő meg a legnagyobb nyugalommal nyúlik el a családi kanapén. Igazságtalanság!
Kissé nagyobb csattogással kezdtem bele a pufimorzsák takarításába a nappaliban, hogy hallja, mennyi dolgom van. Veszekedtem a gyerekekkel, a szokásosnál is hangosabban, hogy érzékelje, rettentő feszült vagyok. Volt, hogy keservesen panaszkodtam, mennyire nehéz napom volt. De olyan is előfordult, hogy már direktben odaszóltam neki, hogy kicsit kontrasztos az aktivitásunk. “Amíg te alszol, én gurizek! Elegem van!”
Aztán ahogy egyszer lerogytam a sárga olvasófotelbe, és hagytam, hogy elszálljon belőlem a harag, megnyugodjak, elgondolkodtam. Tulajdonképpen miért vagyok rá mérges? Mert alszik? Honnan tör elő belőlem ez az indokolatlan, káros harag? Biztos, az a valódi probléma, hogy a férjem fáradt, hazajön és lefekszik aludni? Rájöttem, hogy nagyon nem. Igazából az fáj, hogy én nem teszem ugyanezt. Én nem törődök magammal. Nem vele van baj. Velem. Fáradt vagyok és elcsigázott. Évek óta csak adok. Életben tartok, gondoskodok, óvok. És az évekig tartó gondoskodásban megfeledkeztem magamról, az aksik pedig katasztrofálisan lemerültek. Az eredmény pedig, tessék: a harag, indulat. Ami mindenkire káros: rám, a gyerekekre, a páromra.
A férjem érzi, hogy a tartalékai merülnek, számára a megoldás, hogy alszik. Mondjuk ki: nekem ugyanúgy feladatom a magamról való gondoskodás, ha kell úgy, hogy tovább szúrja a pufi a talpunkat fél órával, és a mosatlan sem válik zöld penészteleppé, ha 1 órával később számolom fel. Talán a gyereket sem mészárolják le hidegvérrel a többiek, ha nem tökélyre vasalt pólóban vonul be suliba. Elég. Miért akarok én tökéletes anya és feleség lenni? És hol vagyok ebben a történetben én? Hol van az én pihenésem, töltődésem, vágyaim?
Mióta el akarom már olvasni a Nápolyi regények első részét? Mióta el akarom kezdeni a régi, kedvenc sorozatom előzmény sorozatának epizódjait? Halogatom. Mikor dőltem le utoljára napközben? Miközben, ha végiggondolom egy napomat, egész biztos találnék olyan részt, amit lehetett volna máskor, később, vagy kevesebb ideig, esetleg kérhetnék több segítséget a férjemtől, jobban bevonhatnám a gyerekeimet (mert igen, sokszor olyan dolgot is megcsinálok helyettük, amit már ők is meg tudnak)…
A mártírság napjainak vége. Kiégtem. Az első, akitől várhatok változást a saját életemmel kapcsolatban, önmagam vagyok. Ha én nem teszek magamért, mástól sem várhatom… “Drágám, van még melletted hely a kanapén?”
Forrás: Gyerekszoba.hu
Kapcsolódó cikkek
