Egy érzelmileg sokkal tudatosabb generáció szüleinek lenni nem olyan egyszerű. Sok családban előfordul, hogy apa, anya az üresedő fészekkel szembesülve találja magát a legnagyobb krízisben szülősége során. Ráadásul a Z-generációban (és hamarosan felváltja őket az alfa) egyre inkább kitolódik a fiatal felnőtt életszakasz, 18-20 éves kortól akár 30 éves korig is eltarthat, különösen az egyetemista fiatalok körében. Nem csak arról van szó, hogy aki egyetemre jár, az még anyagi támogatásra szorulhat: a felnőtté válásnak sokkal több feltétele és szerteágazó aspektusai vannak. Ahogy különböznek a vélemények is arról, kinek mit jelent a felnőttség, vagy épp hol látja magát a folyamatban.
(Kép forrása: Getty Images)
„Felelősségvállalás a saját működésemért – ez a felnőtté válás”
Emese (20) például úgy gondolja, hogy vannak szituációk, amikor már felnőttként viselkedik, de főleg új helyzetekben még sokszor érzi gyereknek magát. „Nem attól válok felnőtté, hogy elköltöztem otthonról és magamra főzök meg mosok itt a koliban. Inkább az új érzelmi helyzetektől, amelyekben rengeteget tanulok, érek, és talán kicsit meg is szomorodok bennük. De végső soron ez a tapasztalás, megélés az, ami az embert szerintem felnőtté teszi. Nemrég véget ért az első komoly kapcsolatom. Megtapasztaltam, mi a szerelem, hogyan lesz vége, hogy lehet belőle kijönni, hogyan lehet továbblépni.” A bölcsész egyetemista úgy gondolja, talán sosem növünk fel igazán. „Ha nyelvész szemmel nézem, a felnőtt szó egy befejezett dologra utal, pedig szerintem sosincs igazán vége ennek a folyamatnak. Szerepeink vannak, amelyek váltakoznak. Egy ötven éves felnőtt is kerülhet lázadó gyerek szerepbe.”
A vidékről Budapestre költöző másodéves egyetemista lány kezdetben természetesen sok kihívással és nehézséggel találta szembe magát. „Azt gondoltam, hogy oké, ez most a rossz időszak, majd biztos jobb lesz. Aztán rájöttem, hogy nem arról van szó, hanem csak fel kell nőnöm, megtanulni működni új helyzetekben, megtanulni felelősséget vállalni magamért. Az is hozzátartozott ehhez például, hogy már nem minden problémámmal a szüleimet nyaggattam, megoldottam a saját környezetemben egyre több mindent.”
Emese szerencsésnek tartja magát, mert a szülei már régóta megbíznak benne, elég teret adtak neki. Még kislány volt, amikor elváltak, azóta mozaikcsaládban élnek. Sok tanulságos érzelmi helyzetre néz vissza a lány a saját önismereti útján. „Amikor az ember elmegy pszichológushoz és a saját működését akarja megérteni, elkerülhetetlen, hogy kritikusan kezdje el vizsgálni a szüleit. Nekem az elején bűntudatom volt, hiszen hogyan bírálhatom azokat, akiknek hálával és tisztelettel tartozom? Ezért nálam úgy van, hogy egy kritika, egy felmentés: látom, hogy ezt meg ezt rosszul csinálja, de amúgy nagyon hálás vagyok neki ezért és ezért. Aztán eljutottam oda, hogy megértéssel kell fordulnom a szüleim felé, mert ők is most élik először ezt az életet. És senki sem tökéletes, én is biztosan fogok hibázni szülőként. A felnőtté válásban talán ez az egyik legfontosabb dolog, ez az átállás. A szüleim feladata, hogy felneveljenek a legjobb tudásuk szerint, az én feladatom pedig az, hogy felülírjam azokat a mintákat, amelyek a kapcsolataimra nem jó hatással vannak. Akkor válok igazán felnőtté, ha felelősséget vállalok a saját működésemért, nem takaródzom azzal, hogy azért vagyok ilyen, mert ők így vagy úgy bántak velem.”
„Néha jólesne, ha anyu keltene reggel”
Annának (22) – aki az egyetem mellett egy rendezvényszervező cégnél dolgozik – először azzal kellett szembesülnie az önálló életében, amikor albérletbe költözött, hogy egyedül kell döntéseket hoznia, azoknak pedig mindig következménye lesz. „Az, hogy hogyan költöm el a fizetésemet, mennyit járok be dolgozni, mennyire figyelek az egészségemre vagy akár az, hogy rendet rakok-e a lakásban. Nem csekkolja senki, hogy mennyit dolgozom és mennyit járok be órákra, vagy, hogy mivel töltöm a szabadidőmet. Ugyanakkor a szüleim továbbra is mögöttem állnak, bármi történik, tudom, hogy számíthatok rájuk és a bérleti díjat is egyelőre még ők fizetik, mert abban állapodtunk meg, hogy amíg tanulok, ezt ők állják, de a többi költésemet én fedezem. Jó ez a szabadság, de azért néha sajnálom, hogy anyu már nem jön be reggelente keltegetni, hogy el ne késsek mert néha még igazán jól jönne. És persze az én felelősségem az is, hogy legyen mit ennem, hogy a lakás élhető és tiszta legyen, ami néha elég fárasztó, főleg munka és egyetem mellett, de tudom, hogy az önállóság része. Mondjuk nem mondok nemet, ha anyu csomagol kaját, amikor hazamegyek, tök jól esik egy kis hazai, de szerintem ez már nem arról szól, hogy a kicsi lányuknak legyen mit ennie, csak egy kedves gesztus.”
Talán azért is, mert a lánynak nincs testvére, a szülei eleinte nehezen fogadták el, hogy egyetlen gyermekük elhagyta a fészket: sokszor volt közöttük konfliktus. „Eleinte eléggé eltávolodtunk egymástól, ritkábban beszéltünk, talán kicsit kerültem is őket, a konfliktusokat. Ők még próbálták kézben tartani a dolgokat, pedig én már a saját utamat kerestem. Szerintem eleinte sértésként élték meg az önállósodási törekvéseimet. Egy önállóbb életet, amelyben még ők is fontosak nekem, de már nem ők állnak a középpontban, hanem én. Nehéz volt ezt jól elmondani nekik, és kezdetben nem is nagyon találtuk meg a közös hangot. Sok volt a félreértés, veszekedés. Mostanra viszont sokkal jobb lett a kapcsolatunk. Azt hiszem, elfogadták, hogy felnőttem. Ezt onnan is érzem, hogy sok dologban kikérik a véleményem és számít is nekik, hogy mit gondolok. Jó érzés, hogy újra közeledünk egymáshoz.”
„Felnőtté válunk a párkapcsolatunkban”
Az elsőéves egyetemista, Boti (18) szerint azok a szülők tudják igazán támogatni a felnőtté váló gyereküket, akik csak a háttérből figyelnek és akkor segítenek, ha szükség van rájuk. „Szerintem a kontrollálás, a „mit szabad, mit nem” típusú beszélgetések nem támogatnak minket. Csak biztos háttérre van szükségünk, arra, hogy megbízzanak bennünk és ne akadályozzák az önállósodásunkat. Az ismerőseim szülei közül sokan szerintem elrontják ezt a természetes leválást, mert nem akarják elengedni a gyereküket, és inkább otthon tartják őket. Ez a hozzáállás hosszú távon biztos, hogy ellentéteket szül.”
A fiú szerint a saját és a barátnője szülei különbözőképpen viszonyulnak hozzájuk, mint fiatal felnőttekhez. „Az én szüleim nagyobb szabadságot adnak, és ha szükség van rá, anyagilag is segítenek, de nem szólnak bele a döntéseimbe. A barátnőmnek szorosabb a kapcsolata a szüleivel, ők többet vannak jelen a mindennapjainkban, ami néha jó, de van, hogy túlzott kontrollként éljük meg. Szerintem jó, ha egy szülő egy idő után már nem gyerekként tekint a saját gyerekére. Én akkor érzem, hogy felnőttként kezelnek, ha partnerként vehetek részt egy beszélgetésben. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan vita, ami pusztán azon alapul, hogy „mert én azt mondtam. És ez nem csak egy mondvacsinált tisztelet, hanem valóban bízunk a másik ítélőképességében.”
Boti úgy érzi, hogy a párkapcsolata által (lassan két éve van együtt a nála egy évvel fiatalabb barátnőjével) is sokat fejlődött a személyisége. „Vannak helyzetek, amikor különbözően látjuk, hogyan kellene egy-egy problémát kezelni, de igyekszünk ezeket megbeszélni. Szerintem az, hogy mennyire vagyunk „felnőttek” egy kapcsolatban, nem feltétlen az életkoron múlik, hanem azon, hogy hogyan kezeljük a konfliktusokat, mennyire vagyunk képesek kompromisszumot kötni és felelősséget vállalni egymásért.”
Boti akkor érzi majd magát felnőttnek igazán, ha lesz munkája, akár már az egyetem mellett, ugyanakkor azt gondolja, hogy nem feltétlenül kell teljes anyagi függetlenség ahhoz, hogy valaki felnőttként éljen. „Most még biztonságot ad a szülői háttér, de egyszer eljön az idő, amikor ebből ki kell majd lépni. Igazán felnőtt szerintem akkor leszek, ha külön élek, anyagilag felelősséget vállalok, vagy mondjuk megházasodom. Ezek mind olyan döntések, amikhez nemcsak bátorság kell, hanem következetesség, tudatosság és az a képesség, hogy vállaljuk a döntéseink következményeit. Talán akkor mondom majd magamra először, hogy felnőtt vagyok, amikor ezek közül valamelyik valóság lesz.”
Partnerség kontra szülőség
Fentiek alapján világos: akkor vagyunk jó szülők, ha képesek vagyunk bízni a gyerekünkben. Ezt erősíti meg Vitos Évi coach, családkonzulens is. „Ha nem elvárásból, a megszokott szülői kontrollból kérdezünk, hanem tényleg érdeklődőek vagyunk, kíváncsiak a gyerekünkre, az sokat javíthat a kapcsolaton. A túlzó kontrollt a gyerekek már kamaszkorban is kikérik maguknak, de egy huszonévestől azzal búcsúzni, hogy „Van zsepid?” „Betűrted a pólód?” „Van vized?” már biztosan túlzás. Persze más felnőtteknek is mondja azt az ember, hogy „Vigyázz magadra!” meg „Vezess óvatosan!”, de ott nem merül fel a kontroll, a túlzó aggodalom vagy az elvárás. Azt szoktam tanácsolni a kamaszokkal hozzám érkező szülőknek, hogy próbáljanak úgy beszélni a gyerekükkel, mintha nem a sajátjuk lenne, hanem mondjuk egy barát. Ez egy bevált módszer és ha tudatosan gyakoroljuk, meglesz a hatása is, mert
nem azért válaszolnak általában két szóban a kérdéseinkre, mert nem akarnak kapcsolódni, mesélni, hanem azért, mert nem érzik a partnerséget.
Az pedig érthető, hogy bizonyos sablonos kérdésekből nem az őszinte érdeklődés jön át, hanem csak az, hogy a gyerek két kérdéssel le van tudva.”
Fotó:
vitoseva.hu
A szakember szerint a bizalom kölcsönösen működik. Egyrészt szülői oldalról: akkor tudom elengedni, ha megbízom benne. Másrészt a gyerek odaláról: akkor fogja megosztani a gondolatait, akkor fogja feltárni magát, ha érzi az érzelmi biztonságot, ha nem kell félnie attól, hogy mi lesz a következménye annak, ha őszintén mesél magáról. „Nagyon nehéz feladatunk van, hiszen közben muszáj kereteket is szabni, nem a haverja vagyok, hanem az anyja. Vannak helyzetek, amikor szigorúnak kell lenni. Ha viszont érzelmileg nem vagyunk elérhetőek, a távolság nagyon megnőhet köztünk kamaszkorban. Már a középiskolások is gyakran azt fogalmazzák meg, hogy nem tisztelik őket otthon. A „Csináld, amit mondtam, aztán menj a szobádba!” nem a partnerségről szól, ahol azt érzik, hogy fontosak és valóban figyelnek rájuk.”
Az elengedéssel nekünk van dolgunk
Az önállósodási törekvéseket, az érzelmi függetlenedést szülői oldalról úgy tudjuk erősíteni, ha megbízunk a gyerekben, a képességeiben, ha az életkorának megfelelően adunk teret a döntésben, felelősségvállalásban. „Nem tartom jónak, ha egy gyerek sokáig otthon ragad, egyetem alatt, vagy még az után is. A háttérben sokszor az van, hogy a szülő ragaszkodik a szerepéhez, nem ösztönzi a gyerekét az önállóbb életre, miközben az lenne a feladat, hogy megalapozzuk a gyerek önbizalmát, ami segít neki kilépni a nagybetűs életbe. Ha szülőként nem hisszük el, hogy a gyerekünk alkalmas arra, hogy önálló legyen, akkor nem fog tudni bízni magában. És ez az alapozás már kicsi gyerekkorban elkezdődik, amikor az ovisnak inkább csokifagyit veszünk, mert szerintünk a többi gyerek is azt szereti, pedig ő zöldalmát szeretett volna.”
Évi szerint a szülőségben a rugalmasság az egyik legfőbb skill. „Képzeljük el úgy, mint egy folyamatosan megújuló pozíciót. Egy sok divíziós multinál dolgozunk, de sosem tudjuk, másnap melyik osztályon kell helytállni.
Nem arról van szó, hogy szülőként mindig mi alkalmazkodjunk, de az sem jó, ha nem engedünk, ha időnként nem vizsgáljuk fölül az elveinket. Akkor csak felettesek maradunk, nem leszünk partnerek.
A kamaszokkal konszenzust kell tudni kialakítani, részt kel venniük a döntésekben, felelősségvállalásban. Így indulnak el a felnőtté válás útján.” Vagyis szülőként meg kell tudni nyitni magunkat, muszáj önazonosnak lenni, beismerni, hogy mi sem tudunk mindent. „Feltehetjük a kérdést is akár: Te mit csinálnál a helyemben? Én is éppen tanulok egy fiatal felnőtt anyjának lenni. Segíts nekem, hogy lenne jó.” Így tudunk egymáshoz igazodva, partnerként hozzáállni, nem pedig föntről lefelé dirigálva. És így talán jó esélyünk van arra is, hogy majd harminc-negyven évesen azért jöjjön haza, mert beszélgetni akar velünk, mert tényleg kíváncsi ránk, a véleményünkre. Nem kényszerből, mert elvárjuk, hogy minden vasárnap megjelenjen az ebédlő asztálnál, ahol folytatódnak a sablonkérdések és a kétszavas válaszok.”
Gyereknapi UPDATE – szülők figyelmébe
Az általunk megkérdezett fiatal felnőttek – még akkor is, ha már egyébként nem akarják, hogy gyerekként kezeljék őket – továbbra is nagyon örülnek az apró meglepetéseknek, figyelmességeknek (akár az ízlésüknek megfelelő édesség formájában) gyereknap alkalmából. Ahogy ők fogalmaztak: „Ilyenkor egy kicsit újra gyereknek érezhetem magam, ami egyébként tök jól esik.”
Kapcsolódó cikkek
