Eljött a december. A hőmérő minden igyekezetével próbálja átverekedni magát mínusz tartományból pluszba. Hiába jár dél körül az idő, az összefüggő és áthatolhatatlan hófehér felhőtakaró pajzsként áll a világ és a nap sugarai között. Sötét van.
A nappaliban hányás- és betegségszag terjeng a levegőben. Szellőztetni kéne, de a tetőtéri ablakokat csak résnyire lehet kinyitni, nehogy elárassza a lakást a napok óta zuhogó eső. Azt a helyet, ahonnan az elmúlt egy hónapban csak a gyógyszertárig, vagy a gyermekorvosi ügyeletig jutottam el. Oda sem jókedvemből.
Ha kilátnék az ablakon (ahonnan tetőtér lévén csak a szomorú égbolt látványa tárul elém) azt látnám, hogy a városban kigyúltak az ünnepi fények, és az emberek elkezdtek készülődni a közelgő ünnepekre. Elkezdték beszerezni az ajándékokat a szeretteiknek, miközben fejben számolnak, ünnepi menüt terveznek, és megpróbálják ellátni azokat a feladataikat is, amelyeket egy ilyen átlagos hétköznapon egyébként is szoktak. Ha látnám az arcukat, játszi könnyedséggel leolvashatnám róluk a kétségbeeséssel vegyült várakozást. A leterheltséget, a szorongást, és frusztráltságot, amit az okoz bennük, hogy görcsösen kergetnek egy ábrándot. Egy álomképet a tökéletes ünnepről. A meghittségről, amelyről azt gondolják, hogy akkor szállja meg az otthonukat és ezáltal a lelküket is, ha minden olyan lesz, mint az amerikai filmekben.
Ha meghallod azt a szót, hogy karácsony, lelki szemeid előtt mit látsz? A képzeletedben egy érintetlen havas táj terül el, ahol egy hatalmas fehér ház emelkedik ki a dombok közül. A házat valaki tökéletesen feldíszítette: az égősorok katonás rendben csüngnek az ereszen, az ajtón a téli tájba pontosan illeszkedő finoman kidekorált kopogtató virít közepén egy csinos piros masnival, arany csengettyűkkel és fenyőlevelekkel körberakva. Belépve pulyka- és gesztenyeillat terjeng, miközben a kandallóban ropog a tűz, a kanapén pedig nagy műgonddal elegyengetett díszpárnák hívogatnak. A háttérben szól a zene (nem túl hangosan); Michael Bublé bársonyos hangján a White Christmas. A sarokban plafonig érő karácsonyfa – az ünnep főszereplője – áll teljes pompájában: az összes dísz úgy passzol egymáshoz, mint Carrie Bradhsaw kiegészítői egy átlagos hétköznapon, amikor a barátnőivel bruncholva vitatja meg az élet nagy kérdéseit. A fenyőfa tetején pedig a tekintélyt parancsoló csúszdísz helyezkedik el, amely beragyogja az egész helyiséget. A fa alatt, mint egy-egy óriási ékszerdoboz, megannyi álomszerűen becsomagolt ajándék várja, hogy leendő gazdáik birtokba vegyék őket. A dobozok egytől-egyig címzettjeik leghőbb vágyát rejtik. A ház lakói, a négytagú család (papa, mama és gyerekek) nagy vendégsereget várnak magukhoz ma estére: a nagyszülőket és oldalági rokonokat, természetesen mindkét oldalról. Az este nem tartogat kellemetlen meglepetéseket. Ugyanis a családtagok mindegyike egészséges, és harmonikus kapcsolatban állnak egymással. Éppen ezért minden pontosan úgy alakul, ahogyan annak lennie kell: békében, szeretetben és meghittségben.
Miközben a nappaliban a tápszeres hányástól foltos kanapén ülök és ezeken gondolkozom, a digitális lázmérő csippanása rángat vissza a valóságba. Mínusz harminckilenc-fél – mondom hangosan a kijelző ítéletét életem párjának. – Nem hiszem el, hogy még mindig nem megy le a láza! – válaszolja egykedvűen gyermekeim apja, majd hozzáteszi: – Hozom a szirupot. – Nem akarok szirupot! – hüppög a láztól pirospozsgás hároméves kisfiam, miközben az ikertestvére, akinek „csak“ harmincnyolc a láza Zorró jelmezben incselkedik körülötte.
A másik szobából közben előbújik a tizenkét éves fiam, és vacsorát kér. Akkor veszem csak észre, hogy elszaladt az idő: dél óta a kanapén ülök, és simogatom a beteg gyereket.
Bekapcsolom a tévét, hogy helyettesítsen, amíg vacsorát készítek. – Vár rád egy jóbarát – csendül fel a Toy Story betétdala, én pedig kihámozom magam az apró kezek szorításából. – Idén valahogy máshogy kéne az ünnepeket intézni! – hangzik el a súlyos és sóvárgó mondat a férjem szájából, miközben én egymás után rakom be a kenyereket a pirítóba. – Úgy szeretném, ha idén végre igazi ünnepi hangulat lenne majd itthon! Tudod, mint a filmekben! Hogy minden tökéletes legyen, amikor ajándékozunk! Szerinted meg tudjuk csinálni?
És miközben ezeket mondja, hatalmas barna szemeivel szinte könyörög, hogy azt válaszoljam: – Persze, drágám! Minden tökéletes lesz!
Az első gondolatom az, hogy milyen érdekes; hiszen én is pont ugyanezen gondolkoztam! Vajon honnan tudta? Aztán az jut eszembe, hogy itt áll előttem egy negyvenhárom éves, szakállas, felnőtt férfi, aki dacolva a felnőttkor cudar realizmusával azt várja tőlem, hogy megígérjem: képes vagyok a valóságot száműzve átírni az életünket egy amerikai romkommá. Egy pillanatra hezitálok, amitől látom, hogy kezd kétségbeesni. Mintha attól félne, hogy a következő pillanatban megmondom neki, hogy nem a Mikulás, hanem én szoktam az ablakba kirakott cipőkbe csempészni december hatodikán hajnalban az ajándékokat.
De aztán érzem, hogy a pillanat kezd túl hosszúra nyúlni, ezért gyorsan belekezdek:
– Mi lenne, ha idén nem a tökéletes lenne a mérce? Mi lenne, ha összesen annyit várnánk el ettől az egésztől, hogy együtt legyünk és jól érezzük magunkat? Ha belegondolsz, már önmagában az csodálatos lesz, hogy nem kell majd korán kelni. Hogy nem kell reggel időre odaérni sehova. Hogy a gyerekeknek nem kell dolgozatokra tanulni, és nekünk nem keletkezik óránként húsz megválaszolatlan munka-email a postaládákban. Hogy a határidők és a teendőink listája nem fog úgy szorongatni bennünket, mint a nyakörv a kutyát, amikor fel akar ugrálni random idegenekre séta közben. Mi lenne, ha arra koncentrálnánk, ami ilyenkor tulajdonképpen mindenkinek megadatik? Nevezetesen arra, hogy ilyenkor megáll az idő.
Látom, hogy a szavaim hallatán mintha mázsás súly kezdene távozni mindkettőnk válláról. Azt is látom, ahogyan maga elé képzeli a kikapcsolt számítógépét és a telefonját, ami nem cseng ötpercenként. A teste olyan, mint a fagyasztott csirkemell, amikor először találkozik a lábasban a forró vízzel: kezd kiengedni a jeges görcsből. Elmosolyodik, majd így szól: – Szerinted ezt meg tudjuk csinálni? És a gyerekek boldogok lesznek?
– Miért ne lennének azok? Az ő fejükben még nem az a kép él, ami a mienkben. Ők még nem akarnak egy irreális célt tűzni maguk elé, amiről már eleve lehet tudni, hogy kudarcra ítéltetett. Mi teremtjük a valóságunkat. Ebben a valóságban pedig az a cél, hogy nem akarunk megfelelni egy nem létező külső szemlélőnek. Csakis magunknak. Én pedig már attól jobban érzem magam, hogy erről beszélgetünk. Hogy együtt számolunk le egy fullasztó illúzióval. Mert nincs olyan, hogy tökéletes ünnep. Én nem akarok idén is úgy csinálni, mintha lenne. Én idén titeket választalak a tökéletes ünnep helyett. Miközben hallom, ahogy kimondom ezeket a szavakat, érzem, hogy kezdem el is hinni őket. Hálás vagyok a férjemnek, a harmincnyolc évemnek és a gyerekeimnek, hogy észrevétlenül megtanítanak kimondani és elhinni olyan dolgokat, amikről régebben azt gondoltam, hogy a lusta és motiválatlan emberek gondolkodnak így. Boldogan ismerem be, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
– Anya, éhen halok! Kész van már a vacsora? – kiabál a nagyfiam a szobájából. – Egy perc, és megvagyok! – válaszolom. És tényleg: megvagyok. A gyerekek betegek, az eső esik. Hideg és sötét van. December eleje van, és még egy darab ajándékot nem vettem senkinek. Ez a helyzet most. Ebben a pillanatban. De minden rendben van. Úgy, ahogy van.
Fotó: Álomgyár
Szamira és Gábor kapcsolata irigylésre méltó. Húsz éve, a gimnázium óta tartó szerelem, házasság, gyerekek, szép közös otthon egy csodás Soós Nóra-festménnyel a nappali falán. A biztonságos burok azonban egy ártatlannak tűnő estén megreped, amikor Szamira kezébe veszi férje tabletjét, és azon egy ismeretlen nőtől talál félreérthetetlen üzenetet… Már kapható szerzőnk, Spira Eszter Mirjam: Találkozzunk a Csillagok völgyében című új könyve.
Kapcsolódó cikkek
