Amikor kijött a hír, hogy a rendkívül felkészült, tapasztalt hegymászót nem találták meg, vélhetően május 25. és 27. között hunyhatott el a csúcsközeli Hillary-lépcsőnél, kétféle szélsőséges narratívája is született a történteknek. Az egyik azonnal hibáztatni kezdte Suhajda Szilárdot: minek ment oda, pláne apaként, miért vállalt ekkora kockázatot ahelyett, hogy az ötéves kisfiát nevelte volna fel? Tudta, hogy meghalhat, mégis fontosabb volt számára “a hegy”, mint a családja. A történtek ezzel párhuzamosan más megvilágítást is kaptak: sorra érkeztek az állásfoglalások, hogy “ő élt csak igazán” (szemben a péntekért reszkető, hétfőtől depresszióba eső kisemberrel), “a legnagyobb álmunkért meghalni privilégium”, a kisfiának pedig igazi hős édesapja van, aki örökre példakép marad, ami voltaképpen irigylésre méltó állapot, elvégre a taposómalomba beleszürkült, kiégett alkoholista is lehetne az a szülő.
Tőlem mindkét értelmezés távol áll. Nem hibáztatom a hegymászót, hiszen a legjobb tudása szerint cselekedett, és pontosan tudta, milyen kockázatot vállal, a háttércsapatát vezető feleségével együtt. De nem is heroizálom, mert úgy gondolom: fájdalmas pazarlás egy hegyért meghalni, vagy akár csak a sérülést kockáztatni, pláne szülőként. Hiszem, hogy amikor az embernek kiskorú gyereke van, a prioritásai jó esetben megváltoznak, sokkal kevesebb kockázatot célszerű már vállalni ilyenkor. A gyereknek szülőre van szüksége, aki mellette van és felneveli, nem pedig egy hősre, akiről legfeljebb egy fényképet őrizget az íróasztala fölött. A példakép számomra nem az, aki grandiózus álomért hal mártírhalált, hanem aki nap mint nap tesz a közösségéért, szükség esetén akár kemény munkával is.
Az apáknak jobban elnézik a kockázatvállalást
Vetettem egy pillantást az Everesten életüket vesztett hegymászókra – eddig a pontig 327-en vannak – és szúrópróba szerűen megnéztem, hányan voltak közülük szülők. Bár mindenki életrajzát nem tudtam csekkolni, egy dolog biztos: a nők között egyetlen kisgyerekes anyát sem találtam. A többségük gyermektelen nő, néhányuknak felnőtt gyereke volt a csúcstámadás idején. A férfiak között azonban meglepően sok volt az édesapa, aprócska gyerekkel: épp úgy, ahogyan a 2013-ban szintén a Himalájában, a Kancsendzöngán életét vesztő Erőss Zsolt is, aki két kicsi gyereket hagyott maga után. A kisebbiknek még csak emléke se lehet az apjáról…
A társadalmunkban a nőket biztonságkeresésre, a férfiakat kockázatvállalásra szocializálják. Úgy tűnik, a férfiaknál még mindig inkább elfogadott az extrém rizikó keresése szülőként is – hogyan is várhatnánk, hogy egyik napról a másikra változnak a berögződések? – mint a nőknél. És ehhez még 8000 méter fölötti hegy sem kell: Al Ghaoui Hesna például kérdés nélkül felhagyott a háborús tudósításokkal, amikor gyereke született, míg Vujity Tvrtko még évekig járt járvány és természeti katasztrófa sújtotta helyekre azután is, hogy apa lett. Utólag azt mondja, Csernobilt nagyon megbánta, pont a később világra jövő fiai miatt – nem tudhatta, hoz-e valamit onnan, ami rájuk is kihat. Összességében véve azonban elmondható: néhány kivételtől eltekintve sokkal több az életveszélyt kockáztató kisgyerekes apa, mint anya. Holott nem kérdés: a gyerek életében mindkét szülő támogató jelenléte egyformán fontos.
A rendszerszintű egyenlőtlenségnek nincs győztese
“Nézzük meg azt is, kérlek, ha anyaként élek így, akkor milyen a megítélés” – írta egy, a hegymászói hősiességét hirdető írás alá az egyik kommentelő. A válaszadó kifejtette, hogy valóban szigorúbban szankcionálják a gyerekeiket extrém kockázatvállalás miatt hátra hagyó anyákat, “mert a pasikból nem nézzük ki általánosságban, hogy olyan mértékben tudnák gondját viselni egy gyereknek, mint egy anya”. “Pedig rengeteg nagyszerű apa van, aki, megkockáztatom, különbül viseli gondját a gyerekének, mint némely anya” – fűzte hozzá egy másik kommentelő.
Nos, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a rendszerszintű egyenlőtlenségeknek nincs győztesük. Nincs olyan, aki jobban jár – hosszútávon. Igen, az anyákat kritikusabban ítélik meg anyaságukban, mint az apákat apaságukban. Több lemondást, önfeláldozást, panaszmentes kemény munkát és sűrűbb jelenlétet várnak tőlük – ez hátrány például a munkaerőpiacon. Az apákról viszont ugyanitt gyakran inkompetenciát feltételeznek, gyermekként kezelik őket szülői szerepükben, kiveszik a kezükből a pelenkát, a partvist és a fakanalat, kedvezőtlen ítélet születik ellenük a bíróságon – ez hátrány a magánéletben. Naivitás azt hinni, hogy bármilyen rendszerszintű egyenlőtlenség esetén beszélhetünk egyértelmű nyerteséről a helyzetnek: soha nincs annak igazi nyertes, csak látszat-nyertes lehet. Az anyák a bíróságon, az apák a karrierben.
Hősök mindenütt vannak
De tegyük félre egy kicsit az anyák és az apák megítélése közötti különbséget. Nézzük csak meg azt, hogy a gyerekek számára mi az, ami inspiráló, erőt adó, egyfajta útjelző lehet későbbi életükhöz. Igen, fantasztikus, ha látnak maguk körül olyan embereket, akiknek merész álmaik, céljaik vannak, és keményen küzdenek azokért, akár komoly lemondásokkal és áldozatvállalásokkal is. Biztos vagyok benne, hogy építő a csemete számára, ha azt látja, hogy apa – vagy anya – képes kilépni saját komfortzónájából, minden reggel tűzzel a szemében kel fel, és azt keresi, mit tud tenni, ami közelebb viszi őt a küldetéshez, amit hosszú ideje dédelget a szívében. Látni a célállítást és megvalósítást erőt ad, nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is, akik előtt ilyen ember példája lebeg. Abból, amit kívülállóként, távolról látok, Suhajda Szilárd is ebbe a kategóriába tartozott.
Hanem aztán kövezettek meg, de kimondom: én becsülöm, tisztelem a hétköznapi hősöket is, a szürke eminenciásokat. Azokat, akik hajnalban kelnek és akkor is bemennek a munkahelyükre, ha utálják azt, mert tudják, hogy a gyereknek új cipő kell és sok zöldség, gyümölcs az asztalra. Azokat, akik csecsemővel a karjukon virrasztanak a beteg óvodás fölött, és az ájulás szélén is türelmesen mondják a meséket, mondókákat, énekelnek éveken át… azokat, akik halmozottan sérült gyereket nevelnek minimális pihenéssel évtizedeken át, halálukig. Azokat, akik óvodapedagógusok, tanárok maradnak akkor is, amikor az aligha ad biztos egzisztenciát. Hiszek abban, hogy nem kell a Mount Everestet megmászni ahhoz, hogy valaki példakép legyen, és nem kell a hegyen meghalni, hogy egy apa vagy anya hőssé váljon: a példaképek itt vannak közöttünk is, a gyerekszobákban…
Szilárd, nyugodj békében, részvétünk a családnak.
Kapcsolódó cikkek
