Anna és a férje mindig két gyereket szeretett volna, ahogy mondja, ők így képzelték el maguknak az ideális családot. Arra, hogy az egyik gyereket esetleg jobban szerethetik majd a másiknál, egészen addig fel sem merült bennük, amíg várandós nem lett Dani kisöccsével. „A hetedik hónapban jártam, amikor elementáris erővel tört rám a pánik: mi lesz, ha ezt a szívem alatt növekvő kisbabát nem tudjuk majd úgy szeretni, mint az első gyerekünket?” – avat be teljes őszinteséggel az anyuka, aki napokig emésztette magát emiatt.
A férje látta rajta, hogy valami bántja, de Anna nem mert előhozakodni a kérdéssel, mégpedig azért, mert maga előtt is szégyellte ezt a gondolatot. „Majdnem egy hétig vívódtam, mire rá tudtam magam venni, hogy beszéljek róla. Zoli, a férjem, nem nagyon értette, miről beszélek, hiszen ő kezdetektől fogva majd’ kiugrott a bőréből, hogy kétszeres apuka lesz. Én is nagyon örültem ennek, és vártam, hogy megfoganjon a második gyerekünk, inkább magammal szemben voltak kétségeim” – folytatja Anna, aki Levente születése után sem nyugodott meg teljesen.
Vajon minden családban van kedvenc gyereke a szülőknek?
Nem kevésbé, hanem máshogy szeretünk
Várai Dóra coach szerint teljesen természetes az, amin Anna keresztülment. „Azt, hogy nincs két egyforma gyerek, egyetlen többgyermekes szülőnek sem kell mondanunk, így teljesen rendben van az is, hogy a szülők másképp viszonyulnak hozzájuk. Vannak gyerekek, akik ösztönösen bújósabbak, mások viszont nem szeretik, ha ölbe veszik és puszilgatják őket. Lehet, hogy nekik inkább az tetszik, ha az anyukájuk fáradhatatlanul fogócskázik velük a parkban vagy együtt építenek egy embermagasságú tornyot a fakockákból. Ha a szülők felismerik, hogy melyik gyerekük mire vágyik leginkább, és azt próbálják is valóra váltani, semmi okuk arra, hogy lelkifurdalást érezzenek” – fejtegeti a szakértő, aki szerint a szeretetnek nem a mennyisége, hanem a minősége tér el inkább a többgyermekes családokban.
Amikor megszületett Annáék második gyereke, az anyuka határtalanul boldog volt, de dolgoznia kellett magán azért, hogy a kétségeit eloszlassa: „Emlékszem, szorosan magamhoz öleltem az újszülött kisbabánkat, és azt kívántam, hogy a lehető legjobb anyukája lehessek. Azon az estén nemcsak örömömben sírtam, hanem a félelmeim miatt is, de aztán másnap már nem láttam olyan borúsan a világot. Amikor Dani is bejött a kórházba, és kitörő lelkesedéssel fogadta a kistestvérét, valahogy elszállt az aggodalmam. Levente személyisége sokban különbözik Daniétól, ezért tényleg máshogy mutathatjuk ki neki, hogy mennyire fontos, de egyáltalán nem szeretem őt kevésbé. Rá kellett jönnöm, hogy (szerencsére) tényleg igaz az az elcsépelt mondás, hogy a szülők szívében nem csak egy gyereknek van hely!”
Ahol mindig más a befutó
Rékának is két gyereke van, és Annához hasonlóan őt is kétségek gyötörték, mielőtt megszületett a második gyereke, igaz, ő pont attól tartott, hogy majd az új családtag ejti rabul őket, és a születése után majd a nagyobb gyereknek jut kevesebb a szülői szeretetből. „Az első terhességem alatt nagyon sokszor voltam rosszul, és rengeteget idegeskedtem, hogy minden rendben lesz-e a babával, majd a szüléssel és hogy helyt tudok-e állni az érkezése után. A második várandósságom ehhez képest egy álom volt, sokkal tudatosabb voltam, egészen másképp tekintettem arra a kilenc hónapra és a babára is jobban rá tudtam hangolódni” – idézi fel a babavárás időszakát.
„Bár tudtam, hogy két gyerekkel kevesebb idő jut majd a babázásra, mint amikor édeskettesben voltunk otthon a kisfiammal, mégis attól féltem, hogy a kicsi lesz a kedvencünk, és Ákos óhatatlanul úgy érzi majd, hogy őt kevésbé szeretjük” – fejtegeti Réka, aki saját rossz tapasztalata miatt vívódott sokat: „Köztem és a húgom között elég nagy a korkülönbség, mikor ő született, viszonylag önálló voltam. Anyukáméknak ez jól jött, nekem viszont úgy tűnt, hogy elhanyagolnak és csak a testvérem számít nekik. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, nem szerettem volna elkövetni ugyanezt a hibát. A húgomat mindig jobban féltették és védelmezték, úgy éreztem, ő a család kis kedvence, én pedig örökre a második helyre szorultam.”
Várai Dóra szerint az már nagy előrelépés, ha valakiben emiatt felmerül az aggodalom, hiszen az azt jelenti, hogy készen áll a fejlődésre, és ha kell, a változtatásra. „Elsőre talán fájdalmasan hangzik, de igaz, hogy a testvéreket biztosan nem lehet ugyanúgy szeretni, ettől azonban senki sem lesz rossz szülő, főleg akkor, ha a gyerekeit másképp, de ugyanannyira szereti. Csavar a történetben, hogy az esetleges kedvenc gyerekek helye sincs mindig bebetonozva a szülők szívében, ez a pozíció a legtöbb családban inkább időszakos: hol az egyik, hol a másik a befutó” – teszi hozzá sietve a szakértő, akinek szavaival Réka is egyetért: „Én úgy éreztem, hogy jóval hátrébb kerültem a szüleim fontossági listáján, mint a húgom, ő viszont azt mondja, hogy anyukámék mindig velem példálóztak neki, ezért sokszor érezte úgy, hogy én vagyok a család mindene és sosem érhet a nyomomba.”
Van, aki saját rossz tapasztalata miatt fél, hogy egyik gyerekét jobban szereti majd a másiknál
Jóra is fordítható a rossz
A coach szerint nagyon jó, ha a szülők foglalkoznak ezzel a kérdéssel és törekszenek is az egyensúlyra, mert a családon belüli diszharmónia sok életterületre hatással lehet később is, ahogy azt Réka történetéből is látjuk. „Sok olyan kliensem van, aki felismerte, hogy felnőttkorára sem tudta túltenni magát azon, hogy gyerekként másként viszonyultak hozzá a szülei, mint a testvéréhez. Fontos tudni, hogy kellő munkával ebből is ki lehet hozni a legjobbat, az esetleges sérelmeket pedig nem kell egész életen át cipelni. Egy apuka például azért tartotta lényegesnek, hogy együtt dolgozzunk ezen a kérdésen, még mielőtt megszületik a második gyermeke, mert nem szeretett volna úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy az ő szülei” – emeli ki Dóra.
Az, hogy felnőttkorunkra milyen képet alakítunk ki magunkról és mekkora önbizalommal rendelkezünk, nagyban függ attól, hogy gyerekként milyen visszajelzéseket kaptunk a szüleinktől. Azok, akik sorozatosan úgy érzik, hogy nem érhetnek fel a testvérükhöz, és ezt a családtagok szavakkal és tettekkel is alátámasztják, biztos, hogy kevésbé hisznek magukban, mint azok, akiket folyton dicsérnek és bátorítanak.
A coach szerint, amíg van rá lehetőség, érdemes erről őszintén elbeszélgetni a szülőkkel vagy a testvérekkel és dolgozni rajta, hogy a gátak feloldódjanak. Ezzel nemcsak a múltat lehet valamelyest rendbe tenni, hanem a jelenre és a jövőre is pozitív hatással lehet.
Fotó: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
