Piczkó Katalin pszichiáter irodájában ülök, és azon gondolkodom, milyen nehéz beszélgetések színtere lehet ez a szoba. Nagy sírásokat és mély beszélgetéseket képzelek ide, minden olyasmit, amit egy párterápia előhozhat. Persze nem csak párok ülnek ezekben a fotelekben, Katalinhoz sokszor egyedül jönnek emberek, mégis a „párkapcsolatukon dolgoznak”, hiszen minden kapcsolat minősége egyenes arányban van azzal, amilyen kapcsolatot önmagunkkal ápolunk.
Mi az, hogy jó párkapcsolat?
„Nem szeretek általánosítani, de azért elmondható, hogy a nők többnyire nyitottabbak, már csak egyáltalán arra, hogy a lehetőségét meglássák a változásnak” – mondja Katalin, aki szerint bár a nők sok mindent elbírnak, ahogy a társadalmi rögzültségek is várják tőlük, ez csak egy darabig működik, és az illetőnek egyszer csak elege lesz.
Változó, hogy meddig értékelünk jónak, számunkra megfelelőnek egy kapcsolatot. Vannak, akik tovább belekényelmesednek egy viszonyba, mások hamarabb lesznek elégedetlenek. Az elsődleges kérdés az, hogy a legfontosabb szükségleteink – őszinteség, bizalom, elfogadás, támogatás, pozitív érzések, az, hogy jól érezzük magunkat, figyelmet kapjunk, jó szexben legyen részünk – vajon kielégülnek-e, és a legtöbb probléma forrása is az, ha bármelyik sérül ezek közül.
Nem egyértelmű mindenki számára az sem, hogy mikor érdemes szakember segítségét kérni: „Még mindig sokan gondolják azt, hogy ha maguk nem tudják megoldani a párkapcsolati problémáikat, akkor az egy külső szemlélőnek sem sikerülhet. Pedig lehet, hogy egy szakember lát valamit kívülről, amit az érintettek belülről nem. Esetleg elmennek mellette, mert olyan természetes, miközben napi szinten feszültséget okoz” – mondja a szakértő.
Ráadásul a problémákat sokszor szinte magunk tetézzük. „Nem biztos, hogy elmúlt a szerelem vagy a szeretet, csak olyan problémahegy tornyosul két ember között, amivel nem tudnak mit kezdeni. És nem azért, mert maga a probléma nagy, az igazi gondot az okozza, ahogyan beszélnek róla.”
Kritizálás, kioktatás, számonkérés… – sorolja Piczkó Katalin a romboló mintákat, amik gyakran előjönnek konfliktushelyzetben. „Ha stresszhatás ér minket, hajlamosak vagyunk újra „gyerekké válni”, és úgy reagálni, mint mikor gyerekkorunkban megbántottak minket. Ezek a kommunikációs módok azonban felnőttkorban már nem hatékonyak, sőt, súlyosbítják a helyzetet.”
Fotó: Dr. Piczkó Katalin
Katalin azt mondja, bár vannak olyan jellegzetességek, amik inkább a nők vagy a férfiak sajátjai, mindig vannak kivételek, ezért ő inkább személyiségtípusokban gondolkodik. Ha az önbecsülésünket éri sérülés (vagyis viták, veszekedések esetén gyakorta), akkor Virginia Satir tipológiája szerint négyféleképp reagálhatunk: vádló, alázatos, okoskodó vagy kitérő magatartással, ám ezek egyike sem konstruktív.
A családtagok mindent megéreznek
Ha már van gyermekünk, ott már az egész család megszenvedi, ha hosszan tartó feszültségek, leépítő, bántó, erőszakos kommunikációs minták sémák a hangulatot. Egy kisgyerek akkor is tűpontosan megérzi, hogy milyen a szülők között a kapcsolódás, ha nincsenek hangos viták.
„Mindenki azt hiszi, hogy az a fontos, amit mond, miközben lényegesebbek a szavakkal nem kifejezhető dolgok. Például az, hogy egy édesanya hogy viszonyul saját magához, milyen társa magának. Háttérbe sorolja vagy tiszteli magát? De számít az is, hogy egy kapcsolatban a felek hogy kezelik a problémákat, hogyan reagálnak konfliktus esetén, mennyire van kölcsönösség, egyensúly a viszonyban” – magyarázza Piczkó Katalin.
Az ideális persze az lenne, ha mire a gyermekünk megszületik, eljutnánk az önelfogadás állapotáig. Ezt alaposan megborítja, amikor a terhesség során megváltozik a testünk. Időbe telik, amikor visszatalálunk az anyaságból a női szerepünkhöz. De egy gyerek születése minden egyéb téren is teljes újraszerveződést jelent – és minden egyes gyereké, vagyis az újabb és újabb testvérek is átalakítják a családi dinamikát. Ilyenkor természetes következmény, hogy kevesebb figyelem jut a házastársnak, mindenki fáradt, az életmódunk megváltozik. Elképzelhető, hogy kevesebb támogatás, ölelés, együttlét adódik – a szülők későn kerülnek ágyba, amiben sokszor ott van a pici is.
Sok apa panasza, hogy kívül reked ilyenkor a rendszeren. „Igaz, hogy az anya és a baba erős szimbiózisban él ilyenkor, de ideális esetben az apa tartja meg mindkettőjüket, és fokozatosan egyre jobban bevonódhat, még ha különböző is, hogy ez a férfiaknak mennyire sikerül – mondja a pszichiáter. – Ne feledjük: ők is újraélik ilyenkor a gyerekkorukat, feléled bennük az édesanyjukkal, édesapjukkal való viszonyuk, nekik sem egyszerű ez.”
Esély a megerősödésre
A gyerek születése afféle lakmuszpapír: egy gyengébb kapcsolatot tovább gyengít, ám egy jó alapokra épülőt megerősíthet.
„Belőlünk lett egy ember, és együtt megoldjuk a gondozását – ez az érzés össze tudja kovácsolni és még közelebb hozhatja egymáshoz a szülőket” – mondja Katalin. Szerinte egyébként egy gyermek születése hasonló a szerelem kialakulásához. Mindkettő felfogható önfejlesztő tréningként, hiszen új színeket láthatunk meg magunkban és a másikban, újfajta intimitást élhetünk át, és még öngyógyításra is módot adnak ezek az állapotok.
Anyaként aktivizálódnak bennünk azon események tudatalatti emlékei, amiket csecsemőkorunkban átéltünk, ahogy a mi anyánk bánt velünk. Itt rossz példákat is továbbvihetünk: „Időnként látok például olyan anyákat, akik rátelepszenek a gyerekükre, azt gondolják, hogy az aggódás azonos a szeretettel, vagy épp saját szükségleteiket a gyerekéi elé helyezik. Vannak, akik túlságosan bevonják őket érzelmi világukba, mások nem képesek kapcsolódni, inkább „fejből gondoznak”.
Szülés után és a kisgyerekünket ellátva ránk törnek a gyerekkori frusztrációink, egyúttal esélyt kapunk arra, hogy felismerjük ezeket, és új viszonyulásokat alakítsunk ki saját gyerekünkkel. Én hiszek abban, hogy van szabad akarat, és tudunk változtatni a hozott mintákon.”
Ezt a szakaszt időzített krízisnek nevezzük, amikor olyan élethelyzetnek, amik velünk megtörténtek, gyermekeink hasonló korában felélednek és feszültségeket, stresszt okozhatnak. Ám ha nincs is aktuálisan ilyen krízishelyzet a kapcsolatunkban, akkor is elmondható, hogy a legkevesebb időnk önmagunkra jut. Ez az alapgondolat juttatta el a szakembereket odáig, hogy – korábbi párterápiák tapasztalatait is felhasználva – két év alatt kifejlesztettek egy önfejlesztő applikációt Szeretetkert néven, ami segít magunkkal és a kapcsolatunkkal foglalkozni.
„Általános jelenség, hogy nincs idő az önreflexióra – mondja Piczkó Katalin. – Arra, hogy elgondolkodjunk az érzéseinken, a viselkedésünkön. Az alkalmazás segítségével kicsit ráláthatunk magunkra kívülről.” Lehet végigmenni rajta (vagyis a képzeletbeli kerten) egyedül, közösen vagy párhuzamosan két telefonnal is. Az első lépcsőfok a felmérés: itt sok mindent megtudhatunk magunkról, és körvonalazódnak a főbb kihívások is. Ha pedig továbblépünk, megoldási lehetőségeket kapunk a gondjainkra.
A program előzményének tekinthetők azok a színházi előadások, amik szintén a pszichiáter tapasztalataira épülnek. „Az egyik után levelet kaptam egy nézőtől. Azt írta, az előadás első tíz percében a férje sokat nézegetett rá. A nő azt mondta neki, ha nem hagyja abba, kimegy a teremből. Mint írta, hogy bár elgondolkodtató volt, amit láttak, és magára is ismert, otthon összevesztek. Ám ez jót jelent: valami a felszínre tört, valamiről végre elkezdtek beszélgetni.”
A “kert” végére érve jobban értjük magunkat és a másikat
A Szeretetkert tulajdonképp egy szimbólumrendszer. A „kertnek” tizenhét területe van, mind külön jelentéssel bír. A mindent átszövő ösvény például a kommunikáció, a középen álló fa az énképünk, gyökerei szimbolizálják a származási családunkat, a tóval pedig tükröt tarthatunk a másiknak. Ott a virágoskert, vagyis a szeretetnyelvünk, a libikóka, ami azt mutatja, mennyire van egyensúly köztünk, a rét pedig a szabadságot, amit adunk és kapunk. A domb az önreflexió helye, a kerítés a határainké. Lépésről lépésre haladhatunk a kertben, ám érdekes, hogy szakaszonként egyhavi szünetet kell tartanunk, amíg gyakoroljuk a program által kínált megoldásokat.
„Bár az alkalmazás nem pótolja a terápiát, támogatást nyújthat abban, hogy a felhasználó közelebb kerülhessen önmaga és párja lelki világához, belső érzéseihez, vágyaihoz” – mondja a szakember. – A kertben az önismereti előrehaladást írásos anyagok, előadások és videós jelenetekkel bemutatott megoldások támogatják. Utóbbiakban olyan színészeket láthatunk, mint Schell Judit, Balázsovits Edit, Hajdu Steve, Kálloy Molnár Péter, Pokorny Lia, Mucsi Zoltán. A felhasználók fejlődési folyamatukat egy naplóban követhetik nyomon.”
De vajon van-e értelme az egésznek, ha a párunk nem nyitott a játékos önmegismerésre, és azt mondja, hagyjuk őt békén a kiskertünkkel tavastul, virágoskertestül együtt? Piczkó Katalin mindenkit megnyugtat: a dolog így is működhet. „Minden rendszer úgy épül fel, hogy ha egy elemet megváltoztatunk benne, akkor az egész módosul. Vagyis mindenkinek elég saját magával foglalkoznia, magán változtatnia, és az óhatatlanul változást fog generálni a másik emberben is.
Próbáljuk csak ki: pár napig, egy hétig szóljunk más hangsúllyal vissza, mint megszoktuk, mindig kedvesen fogalmazzunk. Csodák fognak történni!
Ez egyébként visszafele is hat: ha másképp beszélek, egy idő után másként fogok érezni is. Persze mindig hatékonyabb, ha mindkét fél motivált a változásban.”
Nehéz ügy ez, hiszen bár sokan elégedetlenek a kapcsolatukkal, általában azzal foglalkoznak, hogy a másik mit ront el, maguk pedig nemigen szeretnének változni vagy épp nem érzik szükségét. Sőt, gyakran halljuk hangoztatni, hogy negyven éves kor után már ne is várjunk változást senkitől, mert ha a viselkedésén tud is módosítani, az alap személyiségén biztosan nem.
Ám Piczkó Katalin ezt a tételt is cáfolja: „Attól függ, mit értünk személyiségen. Ha elkezdjük lebontani ezt a fogalmat, azt látjuk, hogy a személyiség része a kommunikáció, a gondolkodásmód, az énkép. Mindegyiken lehet dolgozni, de még az érzéseken és szükségleteken is. Az persze nem jó, ha csak a másik kedvéért akarunk fejlődni.”
Kapcsolódó cikkek
